Vidék


Az út tapad a fák alá
szallagként fut tovább,
padkán szétszórt mészkő ül
jótól halad a lazaság,
Letaposva jól megbecsült.

A parkot az árnyék veti,
a madarak ezt is élvezik,
kikelni abból semmit hagy,
nem tömi az senki begyit,
de örömhöz nem kell mag.

Fák kapaszkodnak ég felé.
Talán oda vágynak örökké,
vagy istenüket keresik,
imára küldve összes levelét,
aztán fáradt őszbe elhullik.

Egyedül


Egyedüllétre nem szül lét
Vagy csak rontónak vagy,
ezért!
Nem akarsz egyedül..
egyet kapsz, csak keserűt,
ezért!
Megrontod azt, ha nem akarod
Benne van ideges alakod,
ezért!
Láttál jót s még rosszabbat,
Burjánzó sejt szövet szakad
ezért!
Fogyatkozó megújuló legek
Rátapadós múlt feleslegek:
ezért!

Vesszőfutásom

Itt ülök sitt kupac tetején
ez az mi jár kicsiny bűneimért.
Hiába minden óvott percem
átok ülhet, átkos évezredemen,
belülről romló romlatlan rondó.
Csak kínlódásom türelmetlen?
A sejtek rendezetlen kottája
hova szóljon jegyem próbája,
nem tudom hol s miként,
miértektől zúgó vég kérdés,
mintha bármelyik percben
végéhez érne e színdarab
végtelennek tűnő eleje.
Még meddig kell húzni,
nyúzott sorstól nem búcsúzni,
már érezhetően lehetetlen.

A bukó ablakok félelmét
fájdalmas nyikorgásban
szüli a gravitáció ős-ereje,
hogy aztán egy aprócska
csavar szakadása törje ketté.
Láthatatlan akar lenni a Nap
Fénye másokat vakítani akarva
célját gonoszság tölti be
teli világának hogyanja,
rontása házi pokolgép árnya,
mi egyszer a poklát okádva
fizikai feledése legyen a világra.

A csillagok csak messziről
hitetik el hogy jóságosak,
minden ármánya a világnak
Már ki volt eddig próbálva.

Vele szöknék


Emelet, sorházi szelet,
csatornavas, számtalan
számolatlan szelek
keserűsége a számban.

Bezárva megfelelések
hűséggel tűrt napjaiba,
alattam lomos, leomlott
lépcsők, már láttamokba.

Sütőtököt csípett a dér
számban égett érzete,
hol elfolyó, hol kemény
mint szerető végzete.

Saját ágyamban fekve
vagyok magam vendége,
saját énemnek betege,
ápoltja és végtelensége.

Nyitott ablakok hidege,
áporodó város vére,
az éjszagú élet idege,
kilökött társaság miértje.

Magamnak vagyok vége,
lázadó korok kéke,
testemnek testvére,
önkéztől káros képe.

Mindenség tere vagyok
Hibás gondolat heve,
hessegetve a gonoszt,
piszok a tisztaság tere.

Elindul egy szökőkút,
Vele szöknék az égbe,
De visszalök az is, a rút
Viharral vissza térve.

Felhő vagyok



Felhő vagyok, kerülgetlek,
ne érjenek esőcseppek,
oly messziről így kedvellek.

Óvnálak a széltől, fagytól,
de nem óvhatlak magamtól
szemed szép, de nem a szótól.

Veled vagyok, nem melletted,
benned leszek, ha elengedlek,
addj engem a végtelenhez.

Árnyékodban árnyék legyek,
a fényedben napként nézlek,
vakon se felejts engem, kérlek.

Csoda cselleng körülöttem,
ha itt vagy a közelemben,
szó-csengőm szólít helyettem.

Több vagy te már minden jónál,
kérlek, mindig hozzám szóljál,
a csend is többet ér a szónál.



Hallani akarlak


Zajokat tanulom, csendben,
hajszálad hasadását hallom,
szíved lüktetése az hatalom,
illatodat, régen elcsentem.

Zajokból élek, ha a ricsaj nagy,
bujdosik vágy, kerek a derékalj
zaj is csitul, ha a sóhajod halk,
hallani akarlak, ha velem vagy.


Mit akarhat


Látod a végét a valóságnak,
megvehető a légies világod,
hogy is lehet vége a botnak,
mikor azt nézed hova is vágod.

Egyszer a kábel visszakavarhat,
bedugható volt a konnektorba,
azt vágja meg csak, aki akarja,
égnek áll a haj, mit is akarhat.


Otthon

Üres falak maradtak
a kis szobámban,
néma fények táplálnak
esti napszámban.

Hány otthon sír utánam
tán ki is hűltek,
de forróságuk mában
rám hidegültek.

Első, szülői fészek
Szülői érdem,
első költői képek
Hol, versbe értem.

Aztán a hűs legénylak
néma szerelem
Nem lett az soha kéjlak
Csak al-bérletem.

Jött Maros-part, veszélyes
vizekre mentem.
Sötét haj, volt szeszélyes
szívből kivertem.

Gangos ház, meleg otthon
itt ért meg a család,
Lett nyárba full't zordon,
itt voltam galád.

Kúria, mint várkastély
Ákos otthona
Sírba hullt, mint rostély
Vissza a porba.

Szakadt lepedők sora
várnak vándor évek,
Nem tér vissza már soha
otthonos fészek.

30 év


Zsenge ifjúság tombolt
zöld leveleken,
hol bujkál ágak között,
s lassú vágy serken.

Test a testre sramlira
álmot ébresztve,
szép szemek egy vágynyira
nézett érte veszve.

Nem szólt, nem kellette,
szólt helyette szív,
meg az édes türelme
s lelke, impulzív.

Szerelmes szemek párja
rezzenetlen-ül,
most zárt szomorúsága
tág pupillán ül.

Ennek ára 30 év,
két élet útja,
emléke élénken él
nem hullott kútba.

(Egy 30 éve múlt kapcsolat margójára...)

Fény a szemekben


Nap a szemekben,
pici égő pirula,
pillantás nélkül,
hirtelen égetett meg.

Fény a szemekben,
lélek apró szolga,
látom magam benne,
mert oda születtem.

Lelkem e szemekbe,
t'án egyszer beérik,
s lesz az, mezítelen
ős-lelkem szigete.

"Ildikónak ajánlva"

Másik világ


Egy másik bolygón születtél,
hol a hazug lét ismeretlen,
a szó nem olyan, mint üres tér.

Egy másik vágyat tanultál,
hol nem lehet megbukni,
de mégsem a rektor gratulál.

Egy másik világban éltél,
hol ismeretlen a gonosz,
s még gondolatban sem féltél.


Szeretve lenni


Az ember, szeretve
nem lesz éhes,
szeretni vágyása,
pedig folyadék,
ha nem szárad ki,
akkor lesz képes,
szeretni egyet
s nem jut maradék.


Tettek peremén


Mikor nem számtalan az ölelés,
hiába szól tercina érkezés,
rideg kályha lett a vár, otthonod,
búcsút inthetsz, ez a dolgod.

Mikor aránytalanság sem arányos
lehetsz anya, mindegy fiús, lányos,
csillagok koppanása halványodó,
savanyú tejút, rátartin rontó.

Mikor ablakban egyedül ül a múlt
steril szobában, kiirtva mi ott dúlt,
hol egy a lélek a tettek tenyerén,
hideg szél fúj az utad peremén.

Mikor a déli napsütés sem vakít,
nincs megfelelés, nincs ki sarkít,
elvesztett szerelem... neveletlen,
nem döglött meg, mert az nem ilyen.

Mikor meghaltál a kék ég alatt,
sebtében gyászoltak vadak s halak,
elmaradt a szeretet és tisztelet,
nem kellett, elveszett majd megveszett.


A büszkeség marad



Bizalmatlanul kérted a bizalmat,
közben elvesztetted önmagad,
nem engem szerettél, saját magad,
vad lettem, mert kilöktél vadaknak.

Túl jó volt az otthon veled,
túlságosan otthonossá tettem,
maradtak a szürke falak neked,
mert a csillagok alá születtem.

Bámulom a kék eget, kizárva
képzeltem: milyen a felhők alatt,
veled nem éheztem a világra,
virtuális némaság volt a falat.

A szekér kerék nélkül illúzió,
megelőz az is, ki sosem akart.
hiába taszítja egy-egy jóakaró,
süllyedő szekér s három év maradt.

Virtuális világod megmarad,
a horogra akadt aranyhalat
elengedted, ezt csak te kívántad,
megérett benned a kettős akarat.

Te nem engem siratsz, csak gyászodat,
a három éved hiányzik, elvehetted
büszkeségem, még egyszer nem kaptad,
addig is szürkén szerettem veled.


A kalap


Háborúba indul a kalap,
alatta egy elvakult alak.
Mintha pénztárhoz vonulna,
kifizetik míg nem lesz hulla.

Dohányfüstös a kalap,
alatta füstöl egy nyurga alak,
izzadság szagú a bére,
nem sokára folyik a vére.

Földön hever lyukas kalap,
mellette egy okos alak,
céltábla volt a beosztása,
fizetését megkapta utoljára.


Anyák napjára


Édesanya volt,
mikor kicsi voltam
óvott víztől, széltől,
Édesanyám! - mondtam.

Anya lett aztán,
leckét belém verte,
- újra - , mondta újra
így írom most versbe.

Mama lett aztán,
a jóságos és édes,
nem nevelte gyerekem,
csak nevetve mérges.

Most Édesanya újra,
és hogy nevelt engem,
arra most már büszke,
magával elégedetlen.

2017.06.07.