Mi legyen


Ne legyen zárva se ajtó se ablak
a szelek és hangok nem bántanak
ablakodban színes virág virul
úgy is ha nem tudod nevét latinul
küszöbödet idegen cipője soha
ne sarazza csak jó barát koptassa

ajtóhoz ablakhoz egy fal is elég
ha tetőt akarsz ahhoz nagyon kevés
luxushoz kell még egy meleg szoba
lélek ott nyugodtan hallgat a szóra
és ágyadban csak az legyen veled
kinek szívét és lelkét is szereted

kertedben legyen sok édes barack
körte dió és még ami megmarad
kicsiny szín alatt legyen nyugalom
sokféle kapa ásó taliga és alom
ahol a vidám kapirgáló édes élet
élő kaland nemcsak egy elmélet



Plitvica


Ma is sír hegy patakot
tavat töltő csatakot
a víz a víz csak folytonos
plitvicei hegyet mos
mossa szennyesét az ég
pisztrángok ívó-helyét
halak hazájának helye
mészkő fehéren fedi be
feláldozott fák törzsét
sziklát koptat követ szét
zöldet táplál dúsabbra
gyökerekből kúszó tanya
ráadásnak hogyha esik
vízköpő maga a hegy is.


Horvát Adria


Őszi parton az Adrián
egy páratlan tenger partján
olajfák tövében lábat lógatva
röppen a tánc nótázgatva
a tenger mint nagyzenekar
a ritmust szolgálva zúg
és teremt sós könnye pereg
pereg a dob pereg az eső
nem múló szél hozza elő
karcolva az égre rajzolva
rá Adria portrét varázsolva
a tenger szélén messzeségbe
helyiek-utazók örömére
bódulatba ejtett ősi szemek
mosolyuk nem eresztenek
gurul a tájba sirályok álma
ringó kabinokra száll ma
száll szökik a kockás zászló
árbócon hol a szellő rászól
tapsikolva jelez jelentése szeret
szertelenül mindenfelé integet
kacag nevet varázsszóra indul
hullámain csillám csele vidul
kopott kikötői kövek beszélnek
időtlen időkkel mesét cserélnek
csak a kötél és az ember új
mégis ugyanolyan, de piszkosul


Adria arca

Adria

Egy kedves mosoly az Adria arcán,
sós öröm-könnyek tengere
dúl, mélységek mérhetetlen áradatán.

Mosoly ragadós, formálja arcodat,
korunk szép ráncain túl,
fiatalítja meg, édesített alakodat.

A felhőket víg szelek festik,
a kékbe fehér ecsettel,
mely néha korommal keveredik.

A sziklákat formálja az áradat,
íves öblöket alkot,
s minden jóval rakja teli táladat.

Ez a táj a föld hű mosolya,
egedre szmájlit korbácsol,
sosem lesz senkihez mostoha.

2017. szeptember





Gyémánt torony


Amíg gyémánt torony rabja vagy,
lassan elfogy a mosoly arcodon,
bár minden béklyó, láncod szín-arany,
néma penész ül ajtón, ablakon.

Rabság észrevétlen, nem szabadulsz,
addig száz karátos minden,
egy ragyogó arctól így megvakulsz,
semmibe bámulsz a felső szinten.

Mire az édes tej is savanyú lesz,
addig régi barátok lépnek tova,
társas magányod a végbe vesz,
a koppanások hangja is tétova.

Szabad, érett hitben tombol a tél,
nem is ölthetsz könnyebb ruhát,
úgy szerethetsz majd, mit reméltél,
ha megéred a szeretet tavaszát.


Az Adriai sirályok


Az Adrián kódorgó sirályok,
néha dolgoznak, őrködnek,
Árboc erdőben élő bajnokok,
néha sózott dög-halat esznek.

Minden hajón egy hajó-őrző sirály,
gubbaszt, pislant nem mozdul,
szobra néma minta, mozdulatiság,
csőrére akasztva, csak az ősz koldul.

A hajótlan sirályok, mint ezer bója,
a sós vízben áztatják tollaikat,
ki sem kelnek, csak ha jön a bora,
a szélre ülve, élezik szárnyaikat.

sirály a hajón



Ha hagyod


Széppé szeret a világom,
ha hagyod,
rútak tőled az angyalok,
ha hagyod,
gyűlölet torzítaná el arcod,
ha hagyod,
kétséget súgnak belső hangok,
ha hagyod.

Ha hagyod a szép szerelmet,
a lelked maradhat nyugodt.
Ha hagyod, hogy szeresselek,
mást a szíved sem adhat ott.

Ha hagyod érintve érni tested,
egybeolvadhat két lélek.
Ha hagyod égni, mi éghetetlen,
az elhaló vég el sem érhet.

Ha hagyjuk magunknak a jót,
lélekvesztővel is megelőzzük,
a szelek ellen küzdő hajót.

Szólíts mindig


Szólíts úgy meg engem 
én vagyok neo-nász,
fájdalmat nem én teremtem,
ne jöjjön hamar gyász.

Szólíts úgy, hogy románc,
kapóra jön ez kedves,
ha ragadsz, mint a bogáncs,
sose szeress engem.

Szólíts úgy, vonzalom,
legyél a mágnesem,
múltam, lelkem, alakom,
csak így szeress engem.

Szólíts úgy, hogy kötődés,
ne regéld, miért szeretsz,
nem szükséges kötőfék,
tedd azt jól, amit tehetsz.

Szólíts úgy, ragaszkodás,
csak tégy úgy, ahogy és
egy testé egybe olvadás,
egy ős-szeretkezés.

Szólíts úgy, hogy szeretet,
olyan síkos, édes a kéj,
nem szabja meg a keretet,
se a nappal, sem az éj.

Szólíts úgy, hogy imádat,
s válaszom a csókra, csók,
meg se lásd a hibámat,
szemedben az elkopott.

Szólíts mindig: szerelem,
öleljen hevesen hangod,
egybe fér lelked s lelkem,
mindent kapsz, ennyit adhatok.



Szerelem bolt


Ha a szerelem boltban lenne,
nem volna nyitva soha,
a boltos is szerelembe esne,
nyitásra se érne oda.

Kirakatában túlcsordult szívek,
egymás hegyén kupacba,
az ajtó sem nyílna, de minek,
a vevők mind elfoglalva.

A bérleti díja örökre szólna,
így nem adják ki soha,
ki szeretne egy világ végi boltban,
árulni vajmi vackokat.

Elmúlt idők - négysoros


Elmúlt napjaim holt lények, vagy talán részem fele,
melyből a létezésem áll, a most nyüzsgő jelene,
a napok hullák, férgesek közt egy-egy hősi halott,
mely kor emelte fel és mikor, vagy földbe taposott.


Cinke meg a veréb


Kis veréb éppen nem keresve párt, szökellve,
szárnyaival zajt csapott így: "vereb - verebke",
rebbenést felfedezte egyke cifra cinke.
Egyke cinke lassan közelített veréb felé,
tárta színes szárnyát körbe-körbe szerteszét,
csőrébe csengő hanggal feltette a kérést;
megtanítja e neki a jó veréb szökellést.
A veréb meghökken, csodálja a cinke járást,
szerelembe is esik, érzi jól, szíve táját,
szökellni boldogan tanítja cinke lábát.


Veréb és cinke jól megférnek egy fészekbe,
szökellni bár nem tanul szerelmes cinke,
mégis marad ő, verébnek az édes kincse.
Cinke szól hozzá, egy fészkelő hajnalon,
veréb óvta, védte, követte hűen, vakon,
a cinke így szól csak magasról szolgálva:
Béna a veréb lába, de béna ugrálva!
A veréb fészket elhagyva egyedül marad,
reményében sem volt család, se pár, se fióka,
veréb-társait az életéből cinke rég kizárta.


A veréb szárnyra kél, átlát már cinke lábon,
szökellve siet, hogy hű társra találjon,
ha társa ugrál, nem kéri a járást számon.
A cinke mérges, szíve szürkére vált, mint pelyhe,
kényes, sose kellett fiókát nevelni fészkébe,
járók közt, cinkék közt is megmaradt egyke,
nagy a sérelme, rá se néz a csőrös népre.
A veréb-cinke párral elszálltak az évek,
nem lehetett épp, tojással áldott a fészek.
Cinke maga száll, egy madárral sem beszélget.



Viharos idők



Szárazság, a fák is vegetálnak csendben,
esőre várva néha elfogy a türelem,
haldokolva elszáradnak síri rendben.

Szélcsendben a fák boldogan élnek,
ha nem láttak vihart, mit sem sejtenek,
karjaik ölelik az árnyék szerelmet.

Aztán egyszer vihar közeleg nem fukar,
ágai is gyökért tépnek, döntenek falat,
az óriások vesztik el árnyékukat.

Szerelem egy platánfa, megnőve óriás,
csókeső, ölelés nélkül szárad levél, ág,
viharban szakad szét, véges a boldogság.