Felébred a csend

Felébred a csend,

ahogy felébred az éj,

Felébred a test

is, és felébred a kéj,

Felébred a hold

is, ha lenyugszik a nap,

Elsuhan az élet,

egy pillanat alatt.

 

Elárul a lélek,

ahogy elárul a fény,

Elárulnak szavak,

pedig nem arról beszél,

Elárul a jegyed,

mint jegyben járók sora,

Elragadó fényed,

nem hagy el engem soha.

Lezuhant a fény

Ma is vártalak
szuszogásod sincs velem,
Boldogság eltűnt,
nincs már nekem életem.

Dörög az ég kint,
te nem dörögsz már velem,
leszakad éj is,
csend maradt az én felem.

Vastag por lennék,
mit elsöpör egy ecset?
lezuhan a fény,
megkaptam a sötétet.

Féltékeny tér

A felhők vitorláznak az égen,
testüket szaggatják szüntelen,
a szűnni nem akaró szelek.
Kérhetetlen, hogy felejtsenek.

A szelek ütköznek felhőbe,
pamacsaik bosszantják őket,
szegett kedvüket egyengetik,
jövőjük kedvükön sem múlik.

Levedlik eső-köpönyegüket,
a furfangos felleg ősi-hölgyek,
aktos pucérság maga a permet,
szívedből senkit ki nem verhet.

A huzatnak féltestvére a szél,
szélénél érinti féltékeny tér,
ó-dimenziója kissé lyukas,
folyóvá dagad, ha nem is ludas.