Város, aszfalt, zajos kerék,
bögrét bolondító kávé,
kaviccsá tört fajansz emlék
lesz, fojt a fekete KP.
Fülén fogott csésze címke,
közhelyet kiált ivó tárgy
csorba élete s irigye,
még feng-sui is csodát várt.
Tiszta, de csupasz fala sír,
avítt repedésből tör elő
a végtelen bú, buta pír,
Otthon így nem betöltető.
Ágyat nyom a szűrt zajos kín,
álommal táplált posztója
poros, míg esik odakinn,
nem ez az élet szorzója.
2017.
Dal:
Város… aszfalt…
Zajos kerék…
Egy csorba csésze,
egy régi emlék.
Fekete kávé…
Fekete pénz…
Minden repedésben
ott maradt a lét.
Város, aszfalt, zajos kerék,
bögrét bolondít a kávé még.
Fajansz emlék, kavicsra törve,
tegnapi álmok a földre köpve.
Fekete KP, fekete lé,
mindennek ára van, mondd, miért?
Csésze fülén a címke lóg,
közhelyet kiált egy néma szó.
Csorba a széle, csorba a lét,
irigyen nézi a másik felét.
Feng-sui várta a nagy csodát,
de senki se rakta helyre magát.
Egy csésze, egy folt,
egy tegnapi volt.
Egy korty, ami éget,
egy élet, mi fáradt.
Csorba élet, fekete kávé,
minden reggel ugyanaz a játék.
Repedt falak, kifakult álmok,
otthont keresek, de csak falakat látok.
Hé! Csorba élet, zajos világ,
az aszfalt nyeli az éjszakát.
Nem ez az élet, nem ez a vágy,
csak egy üres szoba és egy hideg ágy.
Tiszta a fal, de csupasz és sír,
repedés mélyén a tegnap ír.
Avítt a vakolat, hullik a múlt,
végtelen bánat a szívbe szorult.
Buta a pír, buta a szó,
minden vigasz csak eladható.
Otthonnak hívják, de nincs benne fény,
csak négy fal között egy kopott remény.
Kint esik, bent por ül,
a csend a sarokba menekül.
Ágyat nyom a szűrt, zajos kín,
álmot fest a gyűrött posztón a szín.
Nem ez a képlet, nem ez a szorzó,
az élet nem lehet örökös adó.
Nem minden veszteség számolható,
nem minden emlék megvásárolható.
Csorba élet, fekete kávé,
minden reggel ugyanaz a játék.
Repedt falak, kifakult álmok,
otthont keresek, de csak falakat látok.
Hé! Csorba élet, zajos világ,
az aszfalt nyeli az éjszakát.
Nem ez az élet, nem ez a vágy,
csak egy üres szoba és egy hideg ágy.
Egy bögre…
Egy fal…
Egy ágy…
Egy zaj…
Ennyi maradt?
Vagy ennyi jár?
A tárgyak élnek,
az ember kopik,
a tegnap emléke
a mába folyik.
A fal nem ölel,
a kávé nem szeret,
a város csak őrli
a múló perceket.
Zajos kerék, forog a kör,
a város alatt a tegnap gyötör.
Kávéba fullad a reggeli fény,
fajanszba zárva a régi remény.
Fülén a címke, rajta az ár,
mindenki venne, de senki se vár.
Csorba a csésze, csorba a rend,
a zajban is hallom, hogy ordít a csend.
Eső veri az ablaküveget,
az ágy csak őrzi a hideg helyemet.
Poros az álom, kopott a szó,
az élet több, mint egy szorzószámoló.
Mert nem a fal teszi otthonná,
nem a pénz formálja boldoggá.
Hiába tiszta a csupasz szoba,
ha nincs benne lélek, csak tegnap pora.
Csorba élet, fekete kávé,
minden reggel ugyanaz a játék.
Repedt falak, kifakult álmok,
otthont keresek, de csak falakat látok.
Hé! Csorba élet, zajos világ,
az aszfalt nyeli az éjszakát.
Nem ez az élet, nem ez a vágy,
csak egy üres szoba és egy hideg ágy.
Város…
Aszfalt…
Zajos kerék…
Egy csorba csésze,
egy törött emlék.
Odakint esik…
Idebent por száll…
Az otthon nem négy fal.
Az otthon…
ami még rád vár.
