Árnyékos oldal(Dal)

Ragadozó árnyak úsznak fenn az égen,
lassú szél sodorja álmaink zenéjén,
fekete szárnyuk ráborul a városra,
némán figyel minden utca, minden ablak ma.
a galambok körbe-körbe félve szállnak még,
mintha tudnák: ma túl nehéz az ég.


És a kék ég lassan elmerül,
szürke felhők alatt a fény felderül,
Hűs dzsessz szól egy hűvös bár sarkán,
míg a világ csendben szétesik talán.


Szürke felhők isszák az ég színeit,
féltékenyen őrzik titkos fényeit,
könnyel teli lassú, nehéz kabátjukon
siklik a hold egy részeg szaxofonon.
Lenn a város fáradt ledfényben jár,
minden ember valami választ vár,


És a kék ég lassan elmerül,
szürke felhők alatt a fény felderül,
Hűs dzsessz szól egy hűvös bár sarkán,
míg a világ csendben szétesik talán.


Harcmezők porából hideg eső hull,
száz meg száz név hangtalanul elgurul,
az igazság túl messze jár talán,
csak a szél zongorázik az éjszakán.


Hamarosan mindent elnyel az ég,
a tudás, a lét, a tegnapi emlék,
de amíg szól ez a lassú dallam még,
őrizzük egymásban a maradék fényt.
...az igazság túl messze jár talán,
csak a szél zongorázik 
ezen az éjszakán.

A fák majd

Nyomorba mártózik a világ,
ahogyan hegyet borítanak fák.
Sziklát mocskol be rothadt avar,
a forrás szikkadt íze már fanyar.

Ahogy eget fertőz felhők hege,
úgy szürkül gyermekeink szeme.
Szedál a buta krákogó sötét,
árnyas gondolat gúzst köt köréd.

Így múlik végül mostan múltja,
tudás tőzege fordul dög-kútba.
De feltör még az ész, mint gejzír,
leforrázva a mocskot, szégyenpírt.

A fák majd magasabbra törnek,
ha szó súlya üres sorba törhet.
Lesz még kard helyén böfögő vér,
s éh-halál fut, lohol, vissza sem tér.

Három színű(Dal)

Három színű a zászló,
Az első a vér, mi csöppen,
ha nem csorog,
akkor szívétől szakad,
sebek sora, sors ostoba,
vér, miből kinő jogod.

A második a szűz hangja,
nem kiabál, nem kalandod,
elveszik hát, vagy odaadja,
szemfényt vesztő harangod,
van, ki megjárva is maradva.

A harmadik kel rügyekké,
ölelő tavasz, őszi enyészet,
fonnyadt titkos tűlevél,
amely holtan szúrhat belétek.

2017.12.29.

Dal:

Három színű a zászló,

három seb a vásznon.

Három történet,

egy nemzet az álmon.

Vér, csend és élet,

mind ugyanazt kérdi:

Mennyit ér a szabadság,

soha senki sem érti?

Háromszínű a zászló,

az elsőt festi vér,

ha nem csorog, hát belül

A szív szakadhat szét.

Sebek sora, sors ostoba,

múltad néma, hangod rekedt,

vérből nőtt ki minden jogod,

amit más már elfeledett.

Cseppen a vér, csorog az ár,

ki tudja, mibe kerül a halál?

Aki tegnap még szabad volt,

ma már csak elfeledett, holt.

Piros a föld, Piros az ég,

Piros a tegnap, Piros a vég.

De minden cseppben ott a kérdés:

Jog vagy kegy a létezés?

Három szín, három seb,

egyik sem felejthet!

Vérrel írták meg jogodat,

mi csendben eltemethet!

Három szín, a világ egy,

szél cibálja a zászlót!

Ki emlékszik, ki felejt,

ki mondja ki a végső szót?

A második a szűz hangja,

nem kiabál, nem kér sokat,

nem kaland a tisztasága,

mégis elveszik a jogodat.

Van, ki adja, van, ki veszti,

van, ki többé nem találja,

szemfényt vesztett harang kondul,

némaság lett a világa.

Fehér a lap, fehér a csend,

fehér a szó, mit senki sem ment.

Tiszta kézzel mocskos világ,

ki mondja meg, mi az igazság?

Van, ki megjárta, mégis maradt,

van, ki elment, mert megszakadt.

Nem minden seb hagy vérnyomot,

van, amit a lélek hordozott.

Három szín, három seb,

egyik sem felejthet!

Vérrel írták meg jogodat,

mi csendben eltemethet!

Három szín, a világ egy,

szél cibálja a zászlót!

Ki emlékszik, ki felejt,

ki mondja ki a végső szót?

A harmadik rüggyé ébred,

tavasz nő a romok fölé,

ölelő kar, remény, élet,

mégis minden az őszé.

Fonnyadt titkos tűlevél,

holtan is a húsba tép,

zöld reményből szürke emlék,

ami tegnap élt, ma hulladék.

Kikel a mag, kihajt az ág,

újraéled a nagyvilág.

A gyökér mélyre kapaszkodott,

ott van minden elföldelt titkod.

Tavasz ígér, az ősz elvesz,

egyik gyógyít, másik sebez.

Ami él, az egyszer elhull,

de a földből újraindul.

Piros a vér, amit ontottak,

fehér a csend, mit ránk hagytak.

Zöld a remény, amit elástak,

három színben élhetnek árnyak.

Nem csak zászló,

nem csak vászon,

nem csak jelkép

egy régi házon.

Három szín,

három ítélet,

páros a múlt,

másik az élet.

Három szín, három seb,

egyik sem felejthet!

Vérrel írták meg jogodat,

mi csendben eltemethet!

Három szín, a világ egy,

szél cibálja a zászlót!

Ki emlékszik, ki felejt,

ki mondja ki a végső szót?

Három szín, három seb,

egyik sem felejthet!

Vérrel írták meg jogodat,

mi csendben eltemethet!

Három szín, a világ egy,

szél cibálja a zászlót!

Ki emlékszik, ki felejt,

ki mondja ki a végső szót?

Három színű a zászló.

Piros, fehér és zöld.

Az egyikből vér fakad,

a másikban hallgat a föld.

A harmadik még kihajt,

ha maradt benne élet.

De zászlót tartani kevés,

ha nem érted, mi éltet.

Hang vagyok(Dal)

Hang vagyok mindig,
akkor is, ha hallgatok,
ha nyílik is a szám,
és akkor is, ha hallgatok,
ha beszélsz is hozzám
akkor is, a hang vagyok,
vádaskodás semmiért,
akkor is, a hang vagyok,
némán szeretetre várva
akkor is, ha hallgatok,
amikor kiabálok,
akkor is, a hang vagyok,
nem miattam, más miatt,
olyan, mint mikor hallgatok.

Hang vagyok az éjben,

mikor minden elcsitul,

szétgurulnak bennem

a kimondatlan szavak újra.

Szád nyílik felém még,

de bennem csend marad,

és minden félreértés

lassan rám szakad.

A hang vagyok, ha hallgatok,

ha ordít bennem a hiány,

ha hozzám szólsz, ha eltaszítasz,

mégis benned élek tovább.

A hang vagyok, néma vád,

szeretetért könyörgő árny,

nem miattam fáj ennyire,

csak túl sok ez a magány.

Kiabálok halkan,

mint eső mos ablakot,

nem tudom már néha,

mit akar, mit is akarok.

Mások árnya mozdul

minden mondat mögött,

és a csend ugyanúgy fáj,

mint el-törött közönyök.

A hang vagyok, ha hallgatok,

ha ordít bennem a hiány,

ha hozzám szólsz, ha eltaszítasz,

mégis benned élek tovább.

A hang vagyok, néma vád,

szeretetért könyörgő árny,

nem miattam fáj ennyire,

csak túl sok ez a magány.

És mikor végleg csend lesz,

talán akkor értheted,

a hallgatásnak is van hangja,

csak túl mélyre temetted.

Az idő nyelvén(Dal)

Romházzal ékesített a puszta,
egykor az esti fán csillag fütyölt,
vagy hajnal éppen csak parázslott,
ekétől mozdult életre e föld.

Kihalt már a tanya, a nemzedék,
bárhogyan is húzta-vonta volna,
hol elég volt a kétkezi kenyér,
ott birtokos most a vadrózsa.

Tetőn fény kacsint be, lyukba fullad,
szitával szűrt hitek jöttön-jőve,
házi-áldás ajtó mellett s hervadó
növénnyel a falak körbe nőve.

Már a múlté az, mi volt való,
vályog-szobrok puszta-szerte,
formálja ős-erő, víz, erózió,
mementó parlaggal körülöltve.

Taposva egy új kor alvó küszöbét,
adunk esélyt örök esti fénynek,
s míg eltűnik minden elő-szülött,
munka földönfutóvá tehet téged.

Hiába népesedik a föld újra és
lépsz hegyre, repülsz égre-másra,
nem kezdhetsz mást a hamvával,
szavakkal szórod a pusztaságra.

Hagyomány él, ifjan öregedő,
szunnyadó parázs őrzi e várat,
közben a fellobbanó tűztől rettegő
ifjak, hagyományból sírdogálnak.

Talán szökken a tisztelet megint,
kereszteden neveddel hirdetvén,
hirdet addig, míg emléked tűnik,
aztán minden alél az idő nyelvén.

Dal:

Romházzal ékesített a puszta, egykor az esti fán csillag fütyölt, vagy hajnal éppen csak parázslott, ekétől mozdult életre e föld.

Kihalt már a tanya, a nemzedék, bárhogyan is húzta-vonta volna, hol elég volt a kétkezi kenyér, ott birtokos most a vadrózsa.

Vályog-szobrok a pusztán, hol az idő elszállt, 

Formálja ős-erő, víz, erózió, mi volt, s mi lett, 

Mementó parlaggal körülöltve, néma sírbolt, 

Hagyomány él, ifjan öregedő, míg eltűnik az emlék.

Tetőn fény kacsint be, lyukba fullad, szitával szűrt hitek jöttön-jőve, házi-áldás ajtó mellett s hervadó növénnyel a falak körbe nőve.

Már a múlté az, mi volt való, vályog-szobrok puszta-szerte, formálja ős-erő, víz, erózió, mementó parlaggal körülöltve.

Vályog-szobrok a pusztán, hol az idő elszállt, 

Formálja ős-erő, víz, erózió, mi volt, s mi lett, 

Mementó parlaggal körülöltve, néma sírbolt, 

Hagyomány él, ifjan öregedő, míg eltűnik az emlék.

Taposva egy új kor alvó küszöbét, adunk esélyt örök esti fénynek, s míg eltűnik minden elő-szülött, a munka földönfutóvá tehet téged.

Hiába népesedik a föld újra és lépsz hegyre, lépsz jégre-másra, nem kezdhetsz mást a hamvával, szavakkal szórod a pusztaságra.

Hagyomány él, ifjan öregedő, szunnyadó parázs őrzi e várat, közben a fellobbanó tűztől rettegő ifjak, hagyományból sírdogálnak.

Talán szökken a tisztelet megint, kereszteden neveddel hirdetvén, hirdet addig, míg emléked tűnik, aztán minden alél az idő nyelvén.

Vályog-szobrok a pusztán, hol az idő elszállt, 

Formálja ős-erő, víz, erózió, mi volt, s mi lett, 

Mementó parlaggal körülöltve, néma sírbolt, Hagyomány él, ifjan öregedő, míg eltűnik az emlék.

Szó elszáll

Hova száll a szó a szánkból,
merre megy és ki hallja meg,
éterből visszatér-e s mikor?
angyalszárnyon száll-e szíved,
ritmusán érződik-e nyomor.

Akinek szól és akinek nem,
boldogságos, ünnepi, röppenő,
szép szónak párja nincsen,
de ha az durva és leteremtő,
dölyfösek sem érthetik meg.

Hangokat szavakká gyúrnak,
világunkban milyen érzést hoz,
ha némán gyertyák gyúlnak,
szó elszáll, 'csendelő múltunkhoz,
hol csevegő szelek, fákat fújnak.

De ágyúként dőrgedező szavak,
szítanak vérlázító háborút,
csellengő csilingelő ajkakat,
nyomhat el az összes fejlábú
s féreg nyelven szóló nagyurak.

Harangszó helyett a harag divat,
pimasz pondrók követelnek csendet,
fejjel döngethetünk tégla falat,
akkor és most senkit se szerethet,
ki azt hiteti, övé a nagy-falat.

Papír-kor

Leültem a lét piciny peremén,
parkkal satírozott tömbök tövén,
hátam támasza jövő jelene,
lábam lógva opálos időbe.
Árnyékában, amit építettem,
rögzítve pár piciny versben.
A valóság cukros-citrus lét,
bennem hordozza üzenetét,
épített rendszerekben lettem
terv, volt sok minden helyette,
édes-savanyú lelkek leve.

Papír-korból jöttem, a maszatos
gyűrött múltak kosarából
kitörten, a technika hálóból
merítve, kollaborált tudósként
készült életünk, az okos fény.
Tőletek szublimáltam magam,
hogy lássatok a szivárványban,
degradálhat egy új nemzedék
eképpen, a képre képtelenség.
Korunk letagadhatatlansága
vigyáz, vagy a digitális mása.

Belső bánat

Fej-nehéz lettem mint egy torony,
az értelmetlent nem érhetem utol ,
fekete kezem, és fehér az iszony,
mozdonyom egy koron át csahol.

Csontjaim felhőkarcolója áll,
belső bánatom takarja szövet,
régi fazon, közeleg a fekete bál,
mégse potyogtatom a gyöngyöket.

Érintős élet(Dal)

Születésünk csengőhangja sírás,
sűrű sárfogadó ciszternák,
túlélésünk záloga a hízás,
és a szembe ötlő dilemmák.

Érintésre feléledő lélekhang,
kék létben lapozható test,
egy három dimenziós kaland,
ha süt a Nap, vagy sötét az est.

Éjszakákon át tarthat az utazás,
villámok tüskéi közt suhanunk,
hallható dörgés, meg szív dobbanás,
majd csendben a halálba zuhanunk.

Dal:

Születésünk csengőhangja, sírás,
Sűrű sárfogadó, itt a harc,
Testünknek túlélése a hízás,
Dilemmák bűvöletében, nem vagyunk már árvák!

Érintésre feléled a lélekhang,
Kék létben lapozunk, megyünk tovább,
Három dimenziós kaland,
Süt a Nap, vagy sötét az est,
A szívünk egy nagy robbanás!

Éjszakákon át tart az utazás,
Villámok tüskéi közt suhanunk,
Dörgés hallatszik, meg a nagy szívás,
Csendben, a halálba zuhanunk!

Érintésre feléled a lélekhang,
Kék létben lapozunk, megyünk tovább,
Három dimenziós kaland,
Süt a Nap, vagy sötét az est,
A szívünk egy nagy robbanás!

Tükrökben látom, ki vagyok én,
Sorsom fonala szakadék mélyén,
Szenvedély tüzével égek,
Minden lépés újraéled, nem félek!

Érintésre feléled a lélekhang,
Kék létben lapozunk, megyünk tovább,
Három dimenziós kaland,
Süt a Nap, vagy sötét az est,
A szívünk egy nagy robbanás!

Béke hívás(Dal)

 

Sötét az ég, vihar van odakint, 

De a szívemben másfajta fény dereng. 

Nem harcolnék senkivel, ki békét hoz, 

De emelem szavam, ha a rossz átkoz.

Én nem akarok ártani, csak a korlátnak, 

Annak, ami fogva tart és a haragnak. 

A háborúnak mondok nemet, a gonoszságnak, 

Fényt hoznék oda, hol a sötétség támad.

Látom az embereket, akik félnek, 

És azokat, akik másoktól azt kérik, hogy éljenek. 

Nem az életüket vették el, csak a hitüket, 

És én a félelemnek eldobom a tükrüket. 

Mert van, aki csak bánt, beszédével, tettével, 

A szívét lezárja, mérgezi mindenével. 

Őt meg akarom állítani, nem bántani őt, 

Csak a falat lerombolni, mit maga köré szőtt.

Én nem akarok ártani, csak a korlátnak, 

Annak, ami fogva tart és a haragnak. 

A háborúnak mondok nemet, a gonoszságnak, 

Fényt hoznék oda, hol a sötétség támad.

A szűklátókörűség szürke fátyla, 

Elhomályosítja, elrontja a mázát. 

Aki csak ítél, aki csak elzár, 

Aki csak rombol, annak a hangja már 

Nem lehet többé uralkodó tényező, 

Legyen a szívünk nyitott, és ne zárkózó. 

Nincs szükségünk gyűlöletre, ami szétválaszt, 

Csak a békére, ami végre táplál.

Minden lépés, ami békéért szól, 

Lebont egy téglát a gonoszság falánál. 

Ez az én csatám, nem fegyverrel vívom, 

A szívem erejét a szeretetbe hívom.

Én nem akarok ártani, csak a korlátnak, 

Annak, ami fogva tart és a haragnak. 

A háborúnak mondok nemet, a gonoszságnak, 

Fényt hoznék oda, hol a sötétség támad.

Ne legyen többé harag, ne legyen többé háború, 

Csak a megértés, a békés, tiszta szó. 

A gonoszság menjen, a korlát essen le, 

Ezt éneklem, remélem, eljön a szép holnap. 

Eljön a szép holnap...

Jelened vagyok

A Nappal s veled ébredek fel,
minden rossz kizárva odakint,
ölelésed hasonul forrás vízzel,
és mosolyod adja a vitamint.

Jelened vagyok, ezt szeretem,
a múlt hibái hoztak hozzád,
örökké tart majd e szerelem,
az élet adja meg a hosszát.

Arcod csókkal szórom tele én,
együtt kiált a néma érzés,
lelkünk éber az álmok éjjelén,
minden más csak szófecsérlés.

2017. december

Nyertes

Nyakamba vettem egész életem,
más sem vagyok,
csak egy zsáknyi tömör félelem.

Zárt ajtó a becsületem bére,
kulcs s kulcstartó,
maréknyi fillér az értéke.

Azzal megyek, mivel  jöttem,
földönfutó nyertes,
fődíjra érdemes csöndem.

Nem ér semmit, talán azt hiszed,
örök érték nekem;
ha értem dobban, kicsinyke szíved.

Ne csodálkozz

Csupaszon születtünk az ég alá,
ez alól nincsen kivétel,
van, kinek a ránca is hazugság,
mégsem festünk a vérével.

Köldökzsinórod bármily erős,
darabig a részed,
édesanyádhoz, ha már nem köt,
sorsa lesz enyészet.

Szavakkal bánthatsz, különb vagy?
Gusztustalan prioritás!
ne csodálkozz, ha vagyonodban,
utód lesz a frivolitás.

Van e még

Ott a lent'-ben magasan trónod,
kényelem valamikből ácsolva,
javakba fulladó mondanivalód
szárnyalhat, szavakkal mázolva.

Van e még a lentinél is alább,
kin nem uralkodhat hazug lég,
trágár monológod egyre lazább,
mint látszat-fényű alkony-ég.

Rendetlenkedő ragokkal alszol el,
álmod tudathasadással méred,
tövis tiarád hordva fölénnyel,
sorsod foglya elcseppenő véred.

Tiltott korban

Nyomot hagy titkos képlet,
sejtek szapora ránccá öregedtek,
rajtam lóg avétos élményed,
mást nem látsz, nem is remélhettek.

Vezekelnem is kellene,
bár tudnám mi a bűn születésem okán,
fél évszázadom, benne
szülőanyám, kivel voltam szülőszobán.

Tiltott korban nőttem fel,
ahogy mai az egyetlen evidencia,
ki mostanában született,
neki talán ez lesz majd a tiltott kora.

Tiltott korban születtem,
akkor tiltott más sem volt, csak a mai kor.
bár ezért kell fizetnem,
nem tagadható, most már kopott bocskor.

Állatok között

Ha más nem
én számon tartom magamat
fegyverek helyett
kezemben tartom jóságomat
sorsom bár bizarr
nem olthatom el ezt a tüzet
belőlem gyúlhatnak
ezer bátor tettek és jó szívek
állatok között
egy akolban vagyok veletek
szagomat adom
hogy el ne felejtsetek

Gyermekek éjszakája

Mint anyját vesztett gyermek,
áldanak a két szótagú istenek,
síró földre, csapják csúf szelek.

Közben hulladékhő fetreng,
s hevítik az utca köveket,
a remény illatú kerevetet.

Izomköteléket fon a harag,
korbáccsá száradt vér-harang
kondul néma tornyainkban.

A jóság görcse görbén avitt,
az ármány hazug-szerű, szelíd,
végül éji jelet a torokra terít.

Megpuhult a bánat-nevelő
ráncokká aszalódott sár-redő,
hallgatag halált adózó viselő.

Gyermekek éjszakája elmúlt,
alszik a lét, vagy épp kimúlt,
ős-táblájába valaki belenyúlt.

Lassan elaltat a táj szürke-kékje,
pisladó fény fut fonnyadó égbe,
ez a pusztítás veszett böszmesége.

Szeretet egyetlen sugarat szakít,
parányi halála, lelkeket kanyarít,
s minden mást kútba taszít.

Új sziget

A világ szeme elől szöktem,
töréspont pupilláján találtam
melegre vágyó otthonom, közben
bátorkodtam járni a mezsgyén,
egy számítható kitörés mentén.

Ám a hajnal kiköpött magából,
mint az álomból ébredő lét,
így keltem társas magányból,
kihűlten is megmaradt, mi szép,
de szívem szúrják még a tüskék.

Estére már csalárd hideg ért,
mely didergőn fonta körbe
a mindent borító mega-kitörést,
a szeretet így s azért csalt tőrbe,
mert bíztam vízben, égben, földben.

De vulkánom szigetet épít,
elégett minden csűrt-csalfa szó,
új talajon nekem fészket készít,
mi nehéz időben szerelem asszó,
hamuval takar egy sivár sablont.


2017. December 12.

Árnyak testén(Dal)

Árnyak testén aláhull egy szín,
horizont takar távolodót, kinn.
Lógó fejjel nem láthatsz messze
kívül tömörül színek serege.

Lángcsóvás ipar követel helyet,
vegetál bérből munkás sereg,
a munka szaga testhez tapad,
nem mossa le szappan, se akarat.

Tenger zúgását utánzó gépek,
napfényt takaró csarnok ércek,
zárt táborként őrzik ott a titkot,
a nyaralás színű papír-csíkok.

Dalszöveg:

Árnyak testén megfakul a szín,

a horizont is hallgat odakint.

Lehajtott fejjel nincs messzeség,

kívül tombol ezerféle fény.

Valami hív, valami ég,

de láncra ver a szürkeség.

Árnyak közt élünk, porból lett a vér,

vasízű reggel, ugyanaz a tér.

A munka szaga bőrünk alá mar,

nem mossa le se víz, se ami akar.

Lángcsóvás gyárak kérnek új helyet,

vegetál csendben a munkás-sereg.

Acél az ég és füst a levegő,

a napot elnyeli a géperő.

Valami hív, valami ég,

de minden út a gyárig ér.

Árnyak közt élünk, porból lett a vér,

vasízű reggel, ugyanaz a tér.

A munka szaga bőrünk alá mar,

nem mossa le se víz, se ami akar.

Tengerzúgást utánoznak a gépek,

érccsarnokok takarják a kéket.

Őrzött titkok, zárt kapuk mögött,

papírnyi nyár az álmunk fölött.

Árnyak közt élünk, de még bennünk ég

egy elszakadt, régi menedék.

Míg dübörög a vas és fogy a nap,

nem adod át a csendnek magadat.

Valami hív, valami ég,

de minden út a gyárig ér.

Árnyak közt élünk, porból lett a vér,

vasízű reggel, ugyanaz a tér.

A munka szaga bőrünk alá mar,

nem mossa le se víz, se ami akar.

A munka szaga bőrünk alá mar,

nem mossa le se víz, se ami akar.

2026.

Polgár lennél(Dal)

Polgár lennél, meg nemzeti,
lehetőséged lopva adott,
minden magánt levetni,
közben nagyokét nyalhatod.

Szószéked lehet fotel,
onnan szólít "meszendzser",
pártos tömeget hoz el,
pár segg-arcú menedzser.

Mai világban már nincs
fekete autó, Volga se,
E-levélben jön a snitt,
s felmondások serege.

Dolgozni értelmesen,
nem szükség, sőt butaság,
a jó polgár ne keressen
se értelmet, se logikát.

Pártoskodás oda vitt,
hallgatás kell, némaság,
hiába lenne több itt,
ez kell, győzzön a hazugság.

Dalszöveg:

Polgár lennél, nemzeti,

lopva kaptál szerepet,

mindent, ami sajátod,

eldobhatod ha nem, engeded.

Fentről szólnak: „így helyes”,

hajolj meg és bólogass,

a nagyoknak tapsolj csak,

és szépen közben hallgass.

Médián át szól próféta,

üzenetet küld az ég,

menedzserek hozzák sorban

a párthívek, vak tömegét.

Ez a világ így forog,

nem kérdez és nem akar,

hallgass, tűrj és bólogass,

minden mással útban vagy.

Ne keress már értelmet,

ne kutass se logikát,

a jó polgár ma csak nézi,

hogy győz-e megint a hazugság.

Nincs már fekete Volga sem,

nem kopognak hajnalon,

e-mailben jön az üzenet,

nem becsül haza se és a hon.

Dolgoznál még tisztességgel?

Ma már ez is ostobaság.

Ne gondolkodj, csak sodródj,

ez lett itt a normalitás.

Ez a világ így forog,

nem kérdez és nem akar,

hallgass, tűrj és bólogass,

minden mással útban vagy.

Ne keress már értelmet,

ne kutass se logikát,

a jó polgár ma csak nézi,

hogy győz-e megint a hazugság.

Pártoskodás oda vitt,

némaság lett a szabály,

pedig több is lehetne itt,

ha nem a félelem dirigál.

Ez a világ így forog,

nem kérdez és nem akar,

hallgass, tűrj és bólogass,

minden mással útban vagy.

Ne keress már értelmet,

ne kutass se logikát,

a jó polgár ma csak nézi,

hogy győz-e megint a hazugság.

Pártoskodás oda vitt,

némaság lett a szabály,

pedig több is lehetne itt,

ha nem a félelem dirigál.

2026.

A dolgod

Esőben ázó tüzet szántál,
nyomodban jár december,
füsttel, szaggal egyre jártál
ez ilyen, nevető név-ember.

Talán parancsra jár szánk
horgássz ma és a halat,
akik dolga, ráakasszák,
dolgod nyomorúságos falat.

Akiben bízni kell, etet,
istenként nézhetsz rá,
hazudik, azt is elhiszed,
gyűjtenek, csak adózzá'.

Fajansz emlék(Dal)

Város, aszfalt, zajos kerék,
bögrét bolondító kávé,
kaviccsá tört fajansz emlék
lesz, fojt a fekete KP.

Fülén fogott csésze címke,
közhelyet kiált ivó tárgy
csorba élete s irigye,
még feng-sui is csodát várt.

Tiszta, de csupasz fala sír,
avítt repedésből tör elő
a végtelen bú, buta pír,
Otthon így nem betöltető.

Ágyat nyom a szűrt zajos kín,
álommal táplált posztója
poros, míg esik odakinn,
nem ez az élet szorzója.

2017.

Dal:

Város… aszfalt…

Zajos kerék…

Egy csorba csésze,

egy régi emlék.

Fekete kávé…

Fekete pénz…

Minden repedésben

ott maradt a lét.

Város, aszfalt, zajos kerék,

bögrét bolondít a kávé még.

Fajansz emlék, kavicsra törve,

tegnapi álmok a földre köpve.

Fekete KP, fekete lé,

mindennek ára van, mondd, miért?

Csésze fülén a címke lóg,

közhelyet kiált egy néma szó.

Csorba a széle, csorba a lét,

irigyen nézi a másik felét.

Feng-sui várta a nagy csodát,

de senki se rakta helyre magát.

Egy csésze, egy folt,

egy tegnapi volt.

Egy korty, ami éget,

egy élet, mi fáradt.

Csorba élet, fekete kávé,

minden reggel ugyanaz a játék.

Repedt falak, kifakult álmok,

otthont keresek, de csak falakat látok.

Hé! Csorba élet, zajos világ,

az aszfalt nyeli az éjszakát.

Nem ez az élet, nem ez a vágy,

csak egy üres szoba és egy hideg ágy.

Tiszta a fal, de csupasz és sír,

repedés mélyén a tegnap ír.

Avítt a vakolat, hullik a múlt,

végtelen bánat a szívbe szorult.

Buta a pír, buta a szó,

minden vigasz csak eladható.

Otthonnak hívják, de nincs benne fény,

csak négy fal között egy kopott remény.

Kint esik, bent por ül,

a csend a sarokba menekül.

Ágyat nyom a szűrt, zajos kín,

álmot fest a gyűrött posztón a szín.

Nem ez a képlet, nem ez a szorzó,

az élet nem lehet örökös adó.

Nem minden veszteség számolható,

nem minden emlék megvásárolható.

Csorba élet, fekete kávé,

minden reggel ugyanaz a játék.

Repedt falak, kifakult álmok,

otthont keresek, de csak falakat látok.

Hé! Csorba élet, zajos világ,

az aszfalt nyeli az éjszakát.

Nem ez az élet, nem ez a vágy,

csak egy üres szoba és egy hideg ágy.

Egy bögre…

Egy fal…

Egy ágy…

Egy zaj…

Ennyi maradt?

Vagy ennyi jár?

A tárgyak élnek,

az ember kopik,

a tegnap emléke

a mába folyik.

A fal nem ölel,

a kávé nem szeret,

a város csak őrli

a múló perceket.

Zajos kerék, forog a kör,

a város alatt a tegnap gyötör.

Kávéba fullad a reggeli fény,

fajanszba zárva a régi remény.

Fülén a címke, rajta az ár,

mindenki venne, de senki se vár.

Csorba a csésze, csorba a rend,

a zajban is hallom, hogy ordít a csend.

Eső veri az ablaküveget,

az ágy csak őrzi a hideg helyemet.

Poros az álom, kopott a szó,

az élet több, mint egy szorzószámoló.

Mert nem a fal teszi otthonná,

nem a pénz formálja boldoggá.

Hiába tiszta a csupasz szoba,

ha nincs benne lélek, csak tegnap pora.

Csorba élet, fekete kávé,

minden reggel ugyanaz a játék.

Repedt falak, kifakult álmok,

otthont keresek, de csak falakat látok.

Hé! Csorba élet, zajos világ,

az aszfalt nyeli az éjszakát.

Nem ez az élet, nem ez a vágy,

csak egy üres szoba és egy hideg ágy.

Város…

Aszfalt…

Zajos kerék…

Egy csorba csésze,

egy törött emlék.

Odakint esik…

Idebent por száll…

Az otthon nem négy fal.

Az otthon…

ami még rád vár.

Egy ügynök

Egy ügynök ügyét fogva téren át,
kerülgeti kerge árnyékát,
kezében fűzött mappa, tudatos,
ügye nem fogy, csak hivatalos.

A partnerei neki átkelés
a túlsó hónapi agymenés,
mobilja csendben is erőszakos
szakmája valamilyen szakos.

Lépést számlál nem köveket,
koptatja nadrágján a szövetet,
tar fején megcsillan a fény,
szemében meg csalfa remény.

Támár és Amnon

"Kelj fel, eredj dolgodra."

mordult fel Dávid fia

bűn nedveit magán hordva.

Körmeiben tépett posztó

véres szerződés, gyarló

vélt szerelme szertefoszló.

A bíbor bűn megszületett?

templomodba gyónni mehetsz,

bocsánat jár, mindenkinek.

Ha jól is teszed dolgodat,

nem fáj az örök kárhozat,

csak cseléd kell új magadnak.

Szeress s gyűlöletté válhat,

ha Te Támárt feláldoztad,

szerelem ez, gyűlölet mag?

Kinek a vére

Kinek a vére lüktet a füledben,
s kit nem értesz meg közben,
Kinek az arcát felejted el
s eszméleted kit jegyez le.

Kinek az élete kőröz benned
s kit kellene megértened,
Kinek a hangja szelídül meg
mikor füledbe súg a szerelem.

Kinek a vére vándorol kifele,
ha gondolat is hű sivatag szele.
Jókora részed az ősz közönye,
forrón fonnyad esőbe veszve.

Kinek a vére szárad a közös falon,
s ki mondja, mikor és mi a szalon,
rettegő szárnyak nem tanulnak
verdesni, csak menni a falnak.

Kinek a szájából esik ki az igaz,
s kit sért ez az elfelejtett vigasz,
majd minden bántóbb lesz vakon,
ki felnő e gazból álló abrakon.

Az élet utáni való

A sírokon néma a virág?
Dehogy, a retinádba kiált!
hogy lásd, ne csak nézd...
emlékek könnyeit idézd!
Vázában lassan haldokló
virágok, emlékeket kiáltó
színekkel az örök gyászt
képekben némán vigyázzák.

Emléket idéz szirmokra
szivárvány színű ormaikra,
melyet az élő szárból
levelekkel legyező ágról
vágott le, az ítéletnap
nélküli perc, óra, vagy nap.
Áldás, emléke a szónak,
az élet utáni valónak.

Csokrot szorongató
kezed érint oly megható
emléket arról, ki nincs
hiába is volt egy kincs.
S ha nem is, azzá vált,
mert sok időt szánt rád...
sokat talán, nem eleget,
így nézd most, ki él és szeret.

Mond el most minden nap,
mert ki él egyszer elhagy,
bár elhagyva veled marad,
tudod, fájni fog az a nap!
ne mécses, nap legyen ezer
mindig mond ki, mit érzel.
Nem pótolhatsz egy percet se
vigaszt sem véshetsz a kőbe.

Láss engemet

  Láss engemet a szélben,
a közeli messzeségben,
ha ettől kócos lesz a hajad,
csak másra fogott tréfa marad,

  Ott ragyogjak fülcimpádon,

jáde színű álom páron.

ha szép szemed reám veted,
fénylő gyertya lángja legyek,

sose fogyjon el ez a kanóc,
ne fújd el, ha meg is bántódsz.

 

 Előtted mindig levetkezem,
lelkem pőre és meztelen,

álmod lenni még akarok,

szürke szívem attól ragyog,

ráadásnak lakj jól velem,

bármily forró e szerelem.

 Ne legyek a Te istened,
legalábbis nem oly öreg,
bújjon belém gondolatod,
jól van ez is, jó ha tudod.

Hova lépsz

Beszédtelen vírtus fertőz,
igen szó kétséget ejtőz,
neked az eső színe kék,
másnak ragyogó napos ég.

Cseperednek Óriásfák
gondolathoz, mi egy szem mák,
míg a fa megszokott látvány,
agybaj egy bosszús találmány.

Majdnem mindig körbe ér
a kövezett városi tér,
kitaposott keresztútja,
kő kopik, lapos a búra.

A víz fulladásra bátorít,
nélküle virág sem nyílik,
ha esetleg folyna túl sok,
nem koppannak a csónakok.

Körön kívül lépsz egyszerre,
saját magod múlt mestere,
bukkanóknak bűne élet,
semmire becsült ős-éked.

A fény taníthat meg látni,
nem látva is vakítani,
ima taszít szerénységbe,
segít sötét messzeségbe.

Nem kér tőled többet senki,
fals igazat ne találj ki.
Magad közben igaz legyél,
estét ne okold sötétért.

Még feljebb(Dal) Tejszíne a tejnek

Szürke szeretet után bolyong az ember,

szürreális szerelem hagy el csendben.

A karma súlya mindig ott talál,

ahol a szív már nem védekezik tovább.

Ha bírod, hát álljad ezt az éjt,

a válladon még annyi régi év.

Hitvesi ágyból kínpad lett az út,

és a csöndben lassan kihűl a múlt.

De egyszer újra kisüt majd a Nap,

ha az éjszaka végleg itt hagy.

Kiderül, kihez tartozol talán,

ki volt az, aki nem vigyázott rád.

S én füstként szállok a hajnal felett,

egy félresiklott, kék akkord leszek,

de szállok még, egyre feljebb én,

tejszíne a tejnek, az ég tetején.

Vakhitű, örök szolgaként éltem,

mások bűneit cipeltem szépen.

Elveszett a bilincs rozsdás kulcsa már,

a kormos kor bennem ajtót tár.

Letaposhat tavasz és nyár,

a virág is néha porba száll.

Mégis bennem egy rekedt trombita

egy másik élet dallamát fújja.

De egyszer újra kisüt majd a Nap,

ha az éjszaka végleg itt hagy.

Kiderül, kihez tartozol talán,

ki volt az, aki nem vigyázott rád.

S én füstként szállok a hajnal felett,

egy félresiklott, kék akkord leszek,

de szállok még, egyre feljebb én,

tejszíne a tejnek, az ég tetején.

A bárpultnál ül egy fáradt magány,

az üvegpohárban ring a hiány.

A zongora halk, mint egy régi seb,

és minden hang azt kérdi: ki szeret?

Mert egyszer újra kisüt majd a Nap,

ha az éjszaka végleg itt hagy.

Kiderül, hogy önmagamé vagyok,

és nem kell többé lehajtott homlok.

A hamuból is szállhat még a fény,

egy lassú jazz a kihűlt szív helyén.

És szállok még, egyre feljebb én,

tejszíne a tejnek, az ég tetején.

Input-Output

Durva szövésű az élet,
ha perzsa szőnyeg lenne,
dús mintát foszló féreg
a fakuló szín benne.

Szülői szövőszéke
garázs doh, szú eteti meg,
de csarnokba téve;
csomóiban lesz erősebb.

Nyersanyag is ennek téte,
növényi vagy birka szőre
vagy valami ECO' féle;
ifjan öltöztet, aztán pőre.

Ha minden mód klappol
önálló vagy, többre is fut,
család hiába, ha megsarcol;
elválik gond s ingyen input.

A másik oldal erénye,
ha papírod is van s tény
munka életed edénye;
output után is kap remény.

Szólás nélkül

Gyerekszabású játékok
örökletes intellekt sorsok
emberszabású fegyver
állati ösztönökkel nyer
emberi töltények csesznek
csapódva élő vért vesznek
terjed kő kövön a követés
igazak csírája besúgó vetés
csőre töltött buta emberek
halálunk ezzel születhet
haldokló ki ellene
szólás nélkül kellene
kockába zárva élve
ezer tetszik-ké téve
és szakad a máj...
diktál a buta báj
jó ha erősebb a szív
infarkt jön az ezredik
egy sípszó egy "nyugger" pofon
mostoha az élő rokon
vajon ki markolja így meg
az izzó szó-puska csövet.

Pályaválasztás

Ha programozó a férfi...
A nő csak várja az ágyban
hiába, a probléma kódban van
apró szócska csak elütve
hajnalig a férfit ülteti be.
A nő csak várja,
de hiába a megoldás várat,
egy van rá csak:
programozó sose légy,
mert még a nő megtép
előbb, vagy utóbb!
...ez talán nőnek való?

Ha programozó a nő...
szalutál a köröm nem ez a fő
teát főz nála az fogy
hiába vacsorád várod,
mert IF-ekkel van baja
ettől áll égnek a haja,
de megoldja a szülést is
segédprogramban vajúdik
büszke nyolcadik diplomára
nyaralást entert küldve várja
mellette impotens lesz férfi
nem tervezte ezt, nem is érti
előbb vagy utóbb!
...talán mégsem neki való?

Őszi szél

Jó postás az őszi szél
leveleket hord megint,
üzenetben köszönt tél
bátorsága egyet legyint.

Avart csapkod a cudar
északi szél, vérfagyasztón
madarak fázva bújnak
ágra szállva, könnyfakasztón.

Belül meleg testek
nyarat idéző láza süt
magamban édesgetek
örökbe vett fészek-esküt.

Októberi köd

Nehéz köd vájkál itt a városban,
mintha az ég egyesülne velünk,
fák színes lombjai a vánkosa,
nehéz a nagy nyarat elengednünk.

Lomhább gondolatok kerítenek,
mintha a munka mára lelassulna,
lámpák folyó fénye sem segítenek,
mintha világ széle közelebb volna.

Hidegebb sóhajok törnek most elő,
leheletünk a ködöt szaporítja,
kézen fog a tél, galád ősz-temető,
láthatatlan Nap a hideget szítja.

Gondolat

Lányom nem volt és nincsen
ahogy a pattanásaim is eltűntek
csak néha járok templomba
érzésből van nagy kincsem
apám sírján kereszt térdel
kő öleli az időt mutatja
felem volt csak negyedem
fiaim a művészetem
mert DNS rabja voltam
az ablakon kilátok
nap süt át meg rajtam
ajtó mindig nyitva áll
kilépni sosem szándékoztam
néha szólít egy világ
nélkülem is boldogul
egész évben nyílik virág
napok száma csoportosul

Panaszkönyvem

Panaszkönyvem égre írt versek
igaz nem alliterál
csak csöndet int az égieknek
Tinta véremet adom néha
lehet belesápadok estére
nem leszek lusta se léha
Ha felhők takarják kedvemet
és bánatesőre áll az idő
víg vánkosra hajtom fejemet

Kismadár

Táncos lábú kismadár
Párja lesz a párja
Nem derogál gyakorlás
Villogás az álma

De azt is megutálja
Kelletlen tanítja
A táncot nem csinálja
Aztán elhagyja párját
A fészkében egyedül
Hadd ne mondjam okát
Ismeretlen legbelül

Egyszer új jövője lesz
Hűséges is marad
Ez nála kivételes

Aztán unva szakmáját
Épp ahogy a táncot
Ott hagy egy életpályát
Eldobva mint koncot
Hogy ne zavarja semmi
Jövőjét is magától
Épp ahogy a szakmát

Majd fészket is felszámol
Épp ahogy a táncot
Épp ahogy a párját...
Épp ahogy a pályát...
Épp ahogy a jövőt...
Tán mindenből kinőtt

Táncos lábú madár ott
Marad báj faksznija
Hogy mire nem tudhatod
Nincs mit megunnia
Talán csak egy-két okot

Lesz még

Lesz még tánc zene meg csitt-csatt
dürögő madár vén toll
hullik mikor lesz nagy vircsaft
akkor retteghetsz rossztól

Lesz tán még érett szalonna
zsírja égeti tüzed
kínok nem fogynak naponta
hiába telik füzet

Lesz még választás apróba
égni fognak s bűneik
de messze marad el Róma
buknak akik követik

Lesz még kenyér az asztalon
vastagját a kés szabja
a lé csorog a héjakon
szerénység folyó rabja

Lesz mosoly csak viccre gondolj
poén elgurul tova
kacagást kánonba posztolj
kőtáblába lájkolva

Ifjú ősz

Neked az ifjú ősz vagyok
villó' levél tavasza
lépteid nyomán avaron
zörgő léptek s szelek hangja
aranyba forgó fa vagyok
szempárod csodálata
festménye festői tájnak
édes vörös szeder-kéj
ideje bár már rég oda
most márványos dióhéj
rejt el számodra szót szelő
hangod magját kenhessem
oly olaj mivel kenhető
szád szeretve nevessen
minden nap órában percben
feltámadás során
halljalak cseppnyi csendben
mint boldog zajos orkán
...
ajtót csapkodó szél
tetőn koppanó dió
radiátorban buborék
vagyok téged bitorló
csendben szóló sziréna
ablakra tapadt levél
virágzót tartó téka
szívem többet nem remél
mégsem elég ez néha
távol is közel legyél

Többé soha

Falak közé zár a szerelem
ablakon túláradna érzelem
de visszapattan a falakról
néma veszekedés mindenhol
rézbe hajló vas-vágy mozdul
mert ez egy földet rengető úr
lehetetlen a lökés és hullám
végtelent hazudó gyermek
méreggel kombinált kotyvalék
lehetetlen élete halála tettnek
négy hét vagy hónap vagy év
csak harminc nem lesz soha
mert szagok előbb megölnek
dohos szagú veszekedés sora
újra ledöntik a nádízű falakat
mely fel sem épül többé soha
tudod-tudom ez ennek a hozadéka.

2017. október 1.

Mi legyen(Dal) Nyitva minden

Ne legyen zárva se ajtó se ablak
a szelek és hangok nem bántanak
ablakodban színes virág virul
úgy is ha nem tudod nevét latinul
küszöbödet idegen cipője soha
ne sarazza csak jó barát koptassa

ajtóhoz ablakhoz egy fal is elég
ha tetőt akarsz ahhoz nagyon kevés
luxushoz kell még egy meleg szoba
lélek ott nyugodtan hallgat a szóra
és ágyadban csak az legyen veled
kinek szívét és lelkét is szereted

kertedben legyen sok édes barack
körte dió és még ami megmarad
kicsiny szín alatt legyen nyugalom
sokféle kapa ásó taliga és alom
ahol a vidám kapirgáló édes élet
élő kaland nemcsak egy elmélet


Dalszöveg:

Jeah… hagyd csak áramolni…

ne zárj be semmit, jeah…

Ne legyen zárva se ajtó, se ablak,

a szél besétál, s viszi, ami rosszabb.

Hangok ringanak, nem bántanak,

csak lüktetnek fény paplan alatt.

Ablakodban virág, színes csoda,

nem kell nevét tudnod, legyél oda.

Küszöbön nemcsak jó barát lép át,

nem talál mást, csak béke nyomát.

Nyitva minden, nyitva a szív,

Jah fényében mindenki hív.

Nyitva minden, fújjon a szél,

akit szeretsz, az hozzád fér!

Nyitva minden, nyitva a ház,

nem fog rajtad magányos láz.

Nyitva minden, tiszta az ég,

élni jöttél, hát itt ennyi elég!

Egy  szoba elég, hogy otthon legyen,

sose legyen rács a szíveden.

Tető csak annyi, mi véd és fed,

ne zárja le álmod a keret.

Luxus egy meleg, nyugodt odu,

hol a lélek soha el nem fut 

És az ágyadban legyen veled,

ki nem csak néz, de ért és szeret.

Nyitva minden, nyitva a szív,

Jah fényében mindenki hív.

Nyitva minden, fújjon a szél,

akit szeretsz, az hozzád fér!

Nyitva minden, nyitva a ház,

nem fog rajtad magányos láz.

Nyitva minden, tiszta az ég,

élni jöttél, hát itt ez elég!

Kertben barack, körte, dió,

minden ami nő, ami jó szó.

Kapa, ásó, taliga harang,

földbön dobban a dalos rang.

Vidám az élet, nem csak álom,

nem papíron él, hanem a világon…

Nyitva minden…

nyitva minden… Jah!

2026.

Plitvice(Dal)

Ma is sír hegy patakot
tavat töltő csatakot
a víz a víz csak folytonos
plitvicei hegyet mos
mossa szennyesét az ég
pisztrángok ívó-helyét
halak hazájának helye
mészkő fehéren fedi be
feláldozott fák törzsét
sziklát koptat követ szét
zöldet táplál dúsabbra
gyökerekből kúszó tanya
ráadásnak hogyha esik
vízköpő maga a hegy is.

Dal:

Ma is sír a hegy, patakot ont, 

Tavat töltő, hosszú csatakot. 

A víz, a víz, a víz csak folytonos, 

Plitvicei hegyet simán mos. 

Mossa szennyesét az égnek, látod, 

Pisztrángok ívó-helye, kis világok. 

Halak hazája, helye a mélynek, 

Fehér mészkő fedi nem is félnek.

Folyjon, folyjon, ami mészkő és víz! 

Fehér alapon zöld a Plitvicei dísz. 

A hegy zúgása, az ég könnye ez, 

A hullám töri szét, amit a kő nehezen tesz. 

Örökké folyjon!(Örökké folyjon)

Feláldozott fák törzsén kúszik át, 

A hullám sziklán koptat, követ szét. 

Zöldet táplál, dúsabbra ébred, 

Gyökerekből kúszó, rejtett tanya. 

Minden cseppben ott a folyamat, 

A mészkőfehér, a sötét iszapot

 Takaró fátyol, örökös ritmus, 

Ahogy a víz a természet kulcsa.

Folyjon, folyjon, ami mészkő és víz! 

Fehér alapon zöld a Plitvicei dísz. 

A hegy zúgása, az ég könnye ez, 

A hullám töri szét, amit a kő nehezen tesz. 

Örökké folyjon!(Örökké folyjon)

Ráadásnak, hogyha eső hullik, 

A hegy maga egy vízköpővé simul. 

Ott a természet, a kő, a víz, a törzs, 

És az idő, ami mindent megtör. 

A víz a víz, sohasem áll meg, 

Minden cseppben ott a nagy végzet. 

Ez a Plitvice, ez a hang, ez a szín, 

Hol a folyamat kezdődik és megszűnik.

Folyjon, folyjon, ami mészkő és víz! (és víz)

Fehér alapon zöld a Plitvicei dísz. (Plitvicei dísz)

A hegy zúgása, az ég könnye ez, (ég könnye ez)

A hullám töri szét, amit a . (kő nehezen tesz)

Örökké folyjon!(Örökké folyjon!)

A víz a víz csak folytonos, Mindig mos, mindig mos.

(...folyjon, folyjon...)

Örökké folyjon.

Horvát Adria

Őszi parton az Adrián
egy páratlan tenger partján
olajfák tövében lábat lógatva
röppen a tánc nótázgatva
a tenger mint nagyzenekar
a ritmust szolgálva zúg
és teremt sós könnye pereg
pereg a dob pereg az eső
nem múló szél hozza elő
karcolva az égre rajzolva
rá Adria portrét varázsolva
a tenger szélén messzeségbe
helyiek-utazók örömére
bódulatba ejtett ősi szemek
mosolyuk nem eresztenek
gurul a tájba sirályok álma
ringó kabinokra száll ma
száll szökik a kockás zászló
árbócon hol a szellő rászól
tapsikolva jelez jelentése szeret
szertelenül mindenfelé integet
kacag nevet varázsszóra indul
hullámain csillám csele vidul
kopott kikötői kövek beszélnek
időtlen időkkel mesét cserélnek
csak a kötél és az ember új
mégis ugyanolyan, de piszkosul

Adria arca

Egy kedves mosoly az Adria arcán,
sós öröm-könnyek tengere
dúl, mélységek mérhetetlen áradatán.

Mosoly ragadós, formálja arcodat,
korunk szép ráncain túl,
fiatalítja meg, édesített alakodat.

A felhőket víg szelek festik,
a kékbe fehér ecsettel,
mely néha korommal keveredik.

A sziklákat formálja az áradat,
íves öblöket alkot,
s minden jóval rakja teli táladat.

Ez a táj a föld hű mosolya,
egedre szmájlit korbácsol,
sosem lesz senkihez mostoha.

2017. szeptember

Gyémánt torony

Amíg gyémánt torony rabja vagy,
lassan elfogy a mosoly arcodon,
bár minden béklyó, láncod szín-arany,
néma penész ül ajtón, ablakon.

Rabság észrevétlen, nem szabadulsz,
addig száz karátos minden,
egy ragyogó arctól így megvakulsz,
semmibe bámulsz a felső szinten.

Mire az édes tej is savanyú lesz,
addig régi barátok lépnek tova,
társas magányod a végbe vesz,
a koppanások hangja is tétova.

Szabad, érett hitben tombol a tél,
nem is ölthetsz könnyebb ruhát,
úgy szerethetsz majd, mit reméltél,
ha megéred a szeretet tavaszát.

Az Adriai sirályok(Dal)

Az Adrián kódorgó sirályok,
néha dolgoznak, őrködnek,
Árboc erdőben élő bajnokok,
néha sózott dög-halat esznek.

Minden hajón egy hajó-őrző sirály,
gubbaszt, pislant nem mozdul,
szobra néma minta, mozdulatiság,
csőrére akasztva, csak az ősz koldul.

A hajótlan sirályok, mint ezer bója,
a sós vízben áztatják tollaikat,
ki sem kelnek, csak ha jön a bora,
a szélre ülve, élezik szárnyaikat.

Dal:

 Az Adrián kódorgó sirályok, 

Életre kelnek sós, hűs partok. 

Néha dolgoznak, árban úszva őrködnek, 

Élő bólintó Árboc-erdőben. 

A sorsuk: a tenger kegyelme, 

Néha sós friss-halat eszegetnek, 

Az íze különös remény, végtelen étek.

Minden hajón egy árva, őrző sirály, 

Gubbaszt, pislant, nem mozdul némán. 

Szobra néma minta, mozdulatlan mogul, 

Lelke viharban csapzott, elárvultak. 

Csőrére akasztva, csak az ősz koldul, 

A messzi ég felé egy árnyék szárnyal.

A hajótlan sirályok, mint ezer lebegő dísz, 

Lassan áztatják tollukon csillan sós víz. 

Nem mozdulnak, csak ha jön a part felől, 

A szellő, mely édes illattal tetőz. 

Légáramlatra bízva szárnyaikat, 

Némán várják a reggeli dallamokat, 

Ahogy felébred a kikötő, újra és újra.

Minden hajón egy árva, őrző sirály, 

Gubbaszt, pislant, nem mozdul némán. 

Szobra néma minta, mozdulatlan mogul, 

Lelke viharban csapzott, elárvultak. 

Csőrére akasztva, csak az ősz koldul, 

A messzi ég felé egy árnyék szárnyal.

És a sirály csendje a tenger halk szívverésébe szárad.

És a sirály csendje a tenger viharát várja.

Ha hagyod

Széppé szeret a világom,
ha hagyod,
rútak tőled az angyalok,
ha hagyod,
gyűlölet torzítaná el arcod,
ha hagyod,
kétséget súgnak belső hangok,
ha hagyod.

Ha hagyod a szép szerelmet,
a lelked maradhat nyugodt.
Ha hagyod, hogy szeresselek,
mást a szíved sem adhat ott.

Ha hagyod érintve érni tested,
egybeolvadhat két lélek.
Ha hagyod égni, mi éghetetlen,
az elhaló vég el sem érhet.

Ha hagyjuk magunknak a jót,
lélekvesztővel is megelőzzük,
a szelek ellen küzdő hajót.

Szólíts mindig(Dal) -Csak igy szeress engem

Szólíts úgy meg engem 
én vagyok az új-nász,
fájdalmat nem én teremtem,
ne jöjjön hamar gyász.

Szólíts úgy, hogy románc,
kapóra jön ez kedves,
ha ragadsz, mint a bogáncs,
sose szeress engem.

Szólíts úgy, vonzalom,
legyél a mágnesem,
múltam, lelkem, alakom,
csak így szeress engem.

Szólíts úgy, hogy kötődés,
ne regéld, miért szeretsz,
nem szükséges kötőfék,
tedd azt jól, amit tehetsz.

Szólíts úgy, ragaszkodás,
csak tégy úgy, ahogy és
egy testé egybe olvadás,
egy ős-szeretkezés.

Szólíts úgy, hogy szeretet,
olyan síkos, édes a kéj,
nem szabja meg a keretet,
se a nappal, sem az éj.

Szólíts úgy, hogy imádat,
s válaszom a csókra, csók,
meg se lásd a hibámat,
szemedben az elkopott.

Szólíts mindig: szerelem,
öleljen hevesen hangod,
egybe fér lelked s lelkem,
mindent kapsz, ennyit adhatok.

Dalszövege:

Szólíts úgy meg engem, 

én vagyok új-nász, 

Fájdalmat nem én teremtem, 

ne jöjjön hamar gyász.

Szólíts úgy, hogy románc, 

kapóra jön ez, kedves,

Ha ragadsz, mint a bogáncs, 

sohase szeress engem.

Szólíts úgy, vonzalom, 

Legyél a mágnesem, 

Múltam, lelkem, alakom, 

Csak így szeress engem.

Szólíts úgy, hogy kötődés, ne regéld, miért szeretsz,

Nem szükséges kötőfék, tedd azt jól, amit tehetsz.

Szólíts úgy, ragaszkodás, csak tégy úgy, 

Ahogy lesz egy testé olvadás, egy ős - szeretkezés.

Szólíts úgy, vonzalom, 

Legyél a mágnesem, 

Múltam, lelkem, alakom, 

Csak így szeress engem.

Szólíts úgy, hogy szeretet, olyan síkos, édes a kéj, 

Nem szabja meg keretet, se nappal, sem az éj.

Szólíts úgy, hogy imádni való, s válaszom csókra csak, 

Meg se lásd hibámat, szemekben úgyis elkophat.

Szólíts úgy, vonzalom, 

Legyél a mágnesem, 

Múltam, lelkem, alakom, 

Csak így szeress engem.

Szólíts meg mindig: szerelem, öleljen hevesen hangod, egybe fér lelked és lelkem, 

mindent megkapsz, ennyit adhatok, ennyit adhatok, ennyit adhatok. 

...csak így szeress engem, csak így szeress engem

Szólíts meg mindig

Szólíts meg mindig... 

...csak így szeress engem

...csak így szeress engem...

Szerelem bolt

Ha a szerelem boltban lenne,
nem volna nyitva soha,
a boltos is szerelembe esne,
nyitásra se érne oda.

Kirakatában túlcsordult szívek,
egymás hegyén kupacba,
az ajtó sem nyílna, de minek,
a vevők mind elfoglalva.

A bérleti díja örökre szólna,
így nem adják ki soha,
ki szeretne egy világ végi boltban,
árulni vajmi vackokat.

Elmúlt idők - négysoros

Elmúlt napjaim holt lények, vagy talán részem fele,
melyből a létezésem áll, a most nyüzsgő jelene,
a napok hullák, férgesek közt egy-egy hősi halott,
mely kor emelte fel és mikor, vagy földbe taposott.

Cinke meg a veréb

Kis veréb éppen nem keresve párt, szökellve,
szárnyaival zajt csapott így: "vereb - verebke",
rebbenést felfedezte egyke cifra cinke.
Egyke cinke lassan közelített veréb felé,
tárta színes szárnyát körbe-körbe szerteszét,
csőrébe csengő hanggal feltette a kérést;
megtanítja e neki a jó veréb szökellést.
A veréb meghökken, csodálja a cinke járást,
szerelembe is esik, érzi jól, szíve táját,
szökellni boldogan tanítja cinke lábát.


Veréb és cinke jól megférnek egy fészekbe,
szökellni bár nem tanul szerelmes cinke,
mégis marad ő, verébnek az édes kincse.
Cinke szól hozzá, egy fészkelő hajnalon,
veréb óvta, védte, követte hűen, vakon,
a cinke így szól csak magasról szolgálva:
Béna a veréb lába, de béna ugrálva!
A veréb fészket elhagyva egyedül marad,
reményében sem volt család, se pár, se fióka,
veréb-társait az életéből cinke rég kizárta.


A veréb szárnyra kél, átlát már cinke lábon,
szökellve siet, hogy hű társra találjon,
ha társa ugrál, nem kéri a járást számon.
A cinke mérges, szíve szürkére vált, mint pelyhe,
kényes, sose kellett fiókát nevelni fészkébe,
járók közt, cinkék közt is megmaradt egyke,
nagy a sérelme, rá se néz a csőrös népre.
A veréb-cinke párral elszálltak az évek,
nem lehetett épp, tojással áldott a fészek.
Cinke maga száll, egy madárral sem beszélget.

Viharos idők

Szárazság, a fák is vegetálnak csendben,
esőre várva néha elfogy a türelem,
haldokolva elszáradnak síri rendben.

Szélcsendben a fák boldogan élnek,
ha nem láttak vihart, mit sem sejtenek,
karjaik ölelik az árnyék szerelmet.

Aztán egyszer vihar közeleg nem fukar,
ágai is gyökért tépnek, döntenek falat,
az óriások vesztik el árnyékukat.

Szerelem egy platánfa, megnőve óriás,
csókeső, ölelés nélkül szárad levél, ág,
viharban szakad szét, véges a boldogság.

Nyár végi végtelen

Az eső néma csókot nyomott
a nyár-végi végtelenség ajkára,
hogy a nedves emlék taszítása,
Feledtessen mindent, ami forrott.

A pára szűköl szép szemekre,
hangtalan fullasztással fordul,
a föld tellik s gyökérre tódul.
Véges az évszak forró gyermeke.

Az enyhe est ereszti fátylát,
forogva őszi képet mutatva,
a lombok hullásával kutatva,
a végtelenül vidám ősi társát.

Az ősz vet pillantást a lényre,
nem hül a dél, csak a felhők
bosszantanak sötét redőt
a halk napsugárt sikító fényre.

Üveggolyó

Talán mindig üveggolyó voltam,
belül lelkem fosszília,
bár nem törtem el soha,
hű szívvel ember maradtam

Bár a sorsom ide-oda görget,
úgy ahogyan hagytam,
néha kényre hallgattam,
lelkem nem, csak a szívem törhet.

A repedés a lelkemig érhet,
nem eshet össze soha,
nem kell legyen jó sora,
összeforr a repedések vége.

A kavics

Egy nagy kavics a bizalom:
mely fényesre kopott
a szertelen szeretet folyón.

A víz mélyén boldogan él:
nem fullasztja fogság,
nem fogy a ragyogó remény.

Nem tudja merre viszi ár:
mely öleli körbe,
s gurul büszkén, mint egy batár.

Ha mégis kiszárad a víz:
marad a napfénye,
mely ölel szívből és hevít.

Ha törik e kavics, vagy kő:
hű szerelmen nem tör,
képzeletben is eggyé nő,

Darabok bárhol is legyenek:
tengerben vagy hegyen,
egyben marad a szeretet.

A féltés

Szelek küzdenek odafent,
ólom-szín felhőkkel,
az este messze, itt lent
áldásos esőkkel jöhet el.
Hideg nyári napon, hűvösebb
a hegyezett halom,
de jó léleknek közös álom,
ragaszkodó féltés és oltalom.

Fodros szoknya, fodros felhőkkel
játszó ruhát kap a lélek,
nyugodtan nézünk elé,
minden estén gyúló száz érzésnek.
Szürkülnek a fények,
felhők mögé bújhat a Nap,
mint nagynak becézett szerelem,
elbújik ez is egy perc alatt.

Hazavár a féltés, hazavár
az olthatatlan oltalom,
újra gyúl a szív és csak neki,
mindig, tárva-nyitva odaadod.
Ha oda adtad az jobb,
mint egy pészméker,
tüzes virág lesz gondozott estéd,
kisebb-nagyobb mértékkel.

Az otthon fénye meleg itt,
bejárata menő, mennybéli boldogság,
nem is tudsz így beteg lenni,
jobb ez mint ezernyi vakcina, orvosság.

Fent és lent

Fent az égen melegen ragyog a Nap,
lent a földön óriás csillagok a vágyak.

Fent a légben repül egy madár
lent a fészek sem üresen vár.

Fent a fejben minden úgy forog
lent nincsen bánat, ha a kezem fogod.

Fent a tetőd vigyázón, hiába is ázik,
lent alatta meleg van nincs, aki fázik.

Fent az égen beszél a nagy telihold,
lent a szó szabad, nincs ok, hogy titkold.

Fent a csillag éjjelre, láthatón ragyog,
lent a kedves füledbe szeret, így gagyog.

Míg így fogynak boldogságban a napok,
fent és lent két szempár egymásnak csacsog.

Alkalmazkodás

Napsütésben Napként ragyogsz,
felhős égnek, te szürke színe vagy,
víztérben halak-nak helyet hagysz,
s hideg télben jéggé váltan vacogsz.

Hiába ragyogsz vissza, megéget
a kedvesnek tűnő napfényed.

Hiába leszel szürke, mint az ég,
eső áztat, kínt szór fejedre a jég.

Hiába hagyod a halakat előre,
fröccsen szavad - mi nem cél -, sértőre.

Hiába leszel jég, ha nagy a hideg,
mert kifagy szerelemben hű szíved.

Hol nem tudsz lenni saját magad,
nem akarnak, megtűrtként tartanak.

Csillagok hazudnak fényt

Nocsak; az esti fények elérhetők,
nemcsak sötét van és szenvedés,
szeretet-csillag van, hű megértés,
találsz tökéletes örök-szeretőt.

Nem hazug a mesterséges fény,
a gyertyaláng is megért téged,
igaz, hű illatőrződ megéget,
nem átlagos, ha szerető lény.

A meleg, a télben sem álom,
nem lehet mindig fehér a hó,
szeretni kell, s bántás nélkül jó,
kis-mosolyod párnámra várom.

A csillagok hazudnak fura fényt,
színtelen szerelem, nem szürke,
csend csal meg, de nem olyan fürge,
lekoptatod az egyke eseményt.

Ellopott évek tizedét rakod,
leszívja szíved szeretetét,
és éden hálód négy emeletét,
fejedből ki sem vakargatod.

Ez lenne cél: hűség is fájdalom!
elég abból, ha hazug szerelem,
nem dobhatsz át mást sem a szeren,
szavam igaz! Fáj? ...azt is vállalom.

Vidám vigasz

Földön járás késztet,
nem törődöm az enyészet,
amíg kiesnek gondolatok,
gurulnak, mint piros pontok,
nem lesz vár a bástya rostok,
amely a világot adja, teszi,
bántja, valóságot úgy találja ki.

Földön jár a jókedv,
nem szűköl temérdek jó terv,
hiányos bánat, a nevetés
bátorít, kényes vallás kevés,
amely egyedi és nem mesés,
szíved szottyan szelíd magadba,
boldog légy, gond is azt mondja.

Földön élünk imigyen,
ha nem is jól, mégse irigyen,
zárt folyosónk a bátor bér,
nem hív százszor, mint testvér,
legyen minden úgy, vagy kövér,
semmi se legyen most sem elég,
dobbanjon szíve földeden feléd.

Földön kopik a szelid,
hozzá szoktat egy száraz szolid
roppantó akarat, tesz, vakar,
na meg nagy kék éggel takar,
semmi sem elég, legyen magyar,
jövőnkbe ne éljen félsz, egyben
a vidám vigasz is jó agylebeny.

Látom a lelked

Látom a lelked oly hófehér,
mézben úszó tested ölelem
s ezer wattal égek, csak feléd,
hogy múljon minden gyötrelem,
mit nem érdemelsz és már elég.

Látom magamat tisztán benned,
ahogy lelkemet lelked öleli,
s milyensége engem is bemeszel,
vidám szíved, szívem követi,
ezután minden programom leszel.

Fehér a lelked, de nem hideg,
meleg árnyainktól igen édenes,
mosolyom kerek arcodat festi be,
szeretés van, a többi nem érdekes!
Nézz és szemem, szemedet érti meg.

Végképp nem

Kosárfonó ujjaink virágként
szárba szökkennek érintésre,
ahogy összefűzzük kezeinket,
érintés varázsa igéz mesét
és szójárásainkat térképezzük
a természet hangjával kottázva.

Urbanisztikus lélekjáróként
ösztönösen vizslatjuk a mintát,
a valóságot varázslatosnak
hisszük, amint az egyezőség
túl valószerűtlenül véletlen,
szigorú és szűnni nem akaró.

Bizsergő sejtjeinken nyílik
a másnap valós világa, örökre
letölthető formája pattog
az idegszálainkon, maradunk
ettől kissé különcök és bátrak
a tegnap emlékéhez kötődve.

Ráncainkat az öröm szerkeszti
mint egyedi képszerkesztő program,
nevetéstől feloszló ingeren
nem engedi részegedni múló
bánaton alapuló kapcsolat
láncszemét, de gyengülni végképp nem.

Hűséges társ

Esküszöm kígyót melengettem
támaszra szoruló értelem helyett
előbb csak kiadta otthonom
majd elvette mi maradt hon
aztán bérbe adta lelakott lelkét
hogy látszólagosan legyen lét
egy hétre négyre vagy négy évre
eddig tart tarthatna kevesebbre...
bár tény vagyonra nem utazott
kirúgott még mielőtt lelakom
a segget miért más rajonghatott
hontalanság hova tartozom
fejem felett városi levelek
válaszfal a járdaszigetem
a fákat hallom suttogni én
hűséges társam beszélő gyökér...

Temetlek

Temetni születtem,
fanyar dallamokra égve
újra veszítettem;
halandó rajongott értem.

Temetnem kell téged
alkotó kezemben tartott
száraz szívverésed;
nem dobog, pedig nem halott.

Temetem a hamvad
minden porszemért küzdöttem,
perced sorra sarjad;
minden napodért küszködtem.

Temetlek, mert lehet,
bár ideg ölt meg bennem,
szeretve nem tehet
tönkre emléked; mit csentem.

Ne számold

Ne számold a fűszálakat,
csak legyél jó természet,
napként nézz rá, áradhat
szépítő szemed s legelhet.

Ne számold a virágszálat,
mit egyenként csodálhatsz,
és humusszal táplálva,
nőies kelyhére vigyázhatsz.

Ne számold a bimbóit,
nyíljon neked és másnak,
méheknek add ép porzóit
szépségét tőled a világnak.

Ne számold a könnyeidet,
minden cseppje igazgyöngy,
boldogságos földjeidet
fedi, mint termékeny göröngy.

Szavak rabja

Szavak rabja, boldogan leszel kevés,
nem sejthetően és nem is értenéd
más szavait, csak szerelem beszéd,
mint éhes kor, törött tányérból evés.

Szavak rabja az, ki kicsit is szeret,
ezt a szót ismeri, de sok szeletre
aprózza érzéseit, mit tehetne
viszi vakon, a meddő tehenet.

Szavak rabja nem tudja ugyan ezt
elveszett a lélegzetben, de éberség
megvezeti, a szeretem stréberség,
s ha kidobják sem veszi észre feszt.

Vidék

Az út tapad a fák alá
szallagként fut tovább,
padkán szétszórt mészkő ül
jótól halad a lazaság,
Letaposva jól megbecsült.

A parkot az árnyék veti,
a madarak ezt is élvezik,
kikelni abból semmit hagy,
nem tömi az senki begyit,
de örömhöz nem kell mag.

Fák kapaszkodnak ég felé.
Talán oda vágynak örökké,
vagy istenüket keresik,
imára küldve összes levelét,
aztán fáradt őszbe elhullik.

Egyedül

Egyedüllétre nem szül lét
Vagy csak rontónak vagy,
ezért!
Nem akarsz egyedül..
egyet kapsz, csak keserűt,
ezért!
Megrontod azt, ha nem akarod
Benne van ideges alakod,
ezért!
Láttál jót s még rosszabbat,
Burjánzó sejt szövet szakad
ezért!
Fogyatkozó megújuló legek
Rátapadós múlt feleslegek:
ezért!

Vesszőfutásom

Itt ülök sitt kupac tetején
ez az mi jár kicsiny bűneimért.
Hiába minden óvott percem
átok ülhet, átkos évezredemen,
belülről romló romlatlan rondó.
Csak kínlódásom türelmetlen?
A sejtek rendezetlen kottája
hova szóljon jegyem próbája,
nem tudom hol s miként,
miértektől zúgó vég kérdés,
mintha bármelyik percben
végéhez érne e színdarab
végtelennek tűnő eleje.
Még meddig kell húzni,
nyúzott sorstól nem búcsúzni,
már érezhetően lehetetlen.

A bukó ablakok félelmét
fájdalmas nyikorgásban
szüli a gravitáció ős-ereje,
hogy aztán egy aprócska
csavar szakadása törje ketté.
Láthatatlan akar lenni a Nap
Fénye másokat vakítani akarva
célját gonoszság tölti be
teli világának hogyanja,
rontása házi pokolgép árnya,
mi egyszer a poklát okádva
fizikai feledése legyen a világra.

A csillagok csak messziről
hitetik el hogy jóságosak,
minden ármánya a világnak
Már ki volt eddig próbálva.

Vele szöknék

Emelet, sorházi szelet,
csatornavas, számtalan
számolatlan szelek
keserűsége a számban.

Bezárva megfelelések
hűséggel tűrt napjaiba,
alattam lomos, leomlott
lépcsők, már láttamokba.

Sütőtököt csípett a dér
számban égett érzete,
hol elfolyó, hol kemény
mint szerető végzete.

Saját ágyamban fekve
vagyok magam vendége,
saját énemnek betege,
ápoltja és végtelensége.

Nyitott ablakok hidege,
áporodó város vére,
az éjszagú élet idege,
kilökött társaság miértje.

Magamnak vagyok vége,
lázadó korok kéke,
testemnek testvére,
önkéztől káros képe.

Mindenség tere vagyok
Hibás gondolat heve,
hessegetve a gonoszt,
piszok a tisztaság tere.

Elindul egy szökőkút,
Vele szöknék az égbe,
De visszalök az is, a rút
Viharral vissza térve.

Felhő vagyok

Felhő vagyok, kerülgetlek,
ne érjenek esőcseppek,
oly messziről így kedvellek.

Óvnálak a széltől, fagytól,
de nem óvhatlak magamtól
szemed szép, de nem a szótól.

Veled vagyok, nem melletted,
benned leszek, ha elengedlek,
addj engem a végtelenhez.

Árnyékodban árnyék legyek,
a fényedben napként nézlek,
vakon se felejts engem, kérlek.

Csoda cselleng körülöttem,
ha itt vagy a közelemben,
szó-csengőm szólít helyettem.

Több vagy te már minden jónál,
kérlek, mindig hozzám szóljál,
a csend is többet ér a szónál.