Az út tapad a fák alá
szallagként fut tovább,
padkán szétszórt mészkő ül
jótól halad a lazaság,
Letaposva jól megbecsült.
A parkot az árnyék veti,
a madarak ezt is élvezik,
kikelni abból semmit hagy,
nem tömi az senki begyit,
de örömhöz nem kell mag.
Fák kapaszkodnak ég felé.
Talán oda vágynak örökké,
vagy istenüket keresik,
imára küldve összes levelét,
aztán fáradt őszbe elhullik.
Itt ülök sitt kupac tetején
ez az mi jár kicsiny bűneimért.
Hiába minden óvott percem
átok ülhet, átkos évezredemen,
belülről romló romlatlan rondó.
Csak kínlódásom türelmetlen?
A sejtek rendezetlen kottája
hova szóljon jegyem próbája,
nem tudom hol s miként,
miértektől zúgó vég kérdés,
mintha bármelyik percben
végéhez érne e színdarab
végtelennek tűnő eleje.
Még meddig kell húzni,
nyúzott sorstól nem búcsúzni,
már érezhetően lehetetlen.
A bukó ablakok félelmét
fájdalmas nyikorgásban
szüli a gravitáció ős-ereje,
hogy aztán egy aprócska
csavar szakadása törje ketté.
Láthatatlan akar lenni a Nap
Fénye másokat vakítani akarva
célját gonoszság tölti be
teli világának hogyanja,
rontása házi pokolgép árnya,
mi egyszer a poklát okádva
fizikai feledése legyen a világra.
A csillagok csak messziről
hitetik el hogy jóságosak,
minden ármánya a világnak
Már ki volt eddig próbálva.
Emelet, sorházi szelet,
csatornavas, számtalan
számolatlan szelek
keserűsége a számban.
Bezárva megfelelések
hűséggel tűrt napjaiba,
alattam lomos, leomlott
lépcsők, már láttamokba.
Sütőtököt csípett a dér
számban égett érzete,
hol elfolyó, hol kemény
mint szerető végzete.
Saját ágyamban fekve
vagyok magam vendége,
saját énemnek betege,
ápoltja és végtelensége.
Nyitott ablakok hidege,
áporodó város vére,
az éjszagú élet idege,
kilökött társaság miértje.
Magamnak vagyok vége,
lázadó korok kéke,
testemnek testvére,
önkéztől káros képe.
Mindenség tere vagyok
Hibás gondolat heve,
hessegetve a gonoszt,
piszok a tisztaság tere.
Elindul egy szökőkút,
Vele szöknék az égbe,
De visszalök az is, a rút
Viharral vissza térve.
