Üveggolyó

Talán mindig üveggolyó voltam,
belül lelkem fosszília,
bár nem törtem el soha,
hű szívvel ember maradtam

Bár a sorsom ide-oda görget,
úgy ahogyan hagytam,
néha kényre hallgattam,
lelkem nem, csak a szívem törhet.

A repedés a lelkemig érhet,
nem eshet össze soha,
nem kell legyen jó sora,
összeforr a repedések vége.

A kavics

Egy nagy kavics a bizalom:
mely fényesre kopott
a szertelen szeretet folyón.

A víz mélyén boldogan él:
nem fullasztja fogság,
nem fogy a ragyogó remény.

Nem tudja merre viszi ár:
mely öleli körbe,
s gurul büszkén, mint egy batár.

Ha mégis kiszárad a víz:
marad a napfénye,
mely ölel szívből és hevít.

Ha törik e kavics, vagy kő:
hű szerelmen nem tör,
képzeletben is eggyé nő,

Darabok bárhol is legyenek:
tengerben vagy hegyen,
egyben marad a szeretet.

A féltés

Szelek küzdenek odafent,
ólom-szín felhőkkel,
az este messze, itt lent
áldásos esőkkel jöhet el.
Hideg nyári napon, hűvösebb
a hegyezett halom,
de jó léleknek közös álom,
ragaszkodó féltés és oltalom.

Fodros szoknya, fodros felhőkkel
játszó ruhát kap a lélek,
nyugodtan nézünk elé,
minden estén gyúló száz érzésnek.
Szürkülnek a fények,
felhők mögé bújhat a Nap,
mint nagynak becézett szerelem,
elbújik ez is egy perc alatt.

Hazavár a féltés, hazavár
az olthatatlan oltalom,
újra gyúl a szív és csak neki,
mindig, tárva-nyitva odaadod.
Ha oda adtad az jobb,
mint egy pészméker,
tüzes virág lesz gondozott estéd,
kisebb-nagyobb mértékkel.

Az otthon fénye meleg itt,
bejárata menő, mennybéli boldogság,
nem is tudsz így beteg lenni,
jobb ez mint ezernyi vakcina, orvosság.

Fent és lent

Fent az égen melegen ragyog a Nap,
lent a földön óriás csillagok a vágyak.

Fent a légben repül egy madár
lent a fészek sem üresen vár.

Fent a fejben minden úgy forog
lent nincsen bánat, ha a kezem fogod.

Fent a tetőd vigyázón, hiába is ázik,
lent alatta meleg van nincs, aki fázik.

Fent az égen beszél a nagy telihold,
lent a szó szabad, nincs ok, hogy titkold.

Fent a csillag éjjelre, láthatón ragyog,
lent a kedves füledbe szeret, így gagyog.

Míg így fogynak boldogságban a napok,
fent és lent két szempár egymásra csacsog.

Alkalmazkodás

Napsütésben Napként ragyogsz,
felhős égnek, te szürke színe vagy,
víztérben halak-nak helyet hagysz,
s hideg télben jéggé váltan vacogsz.

Hiába ragyogsz vissza, megéget
a kedvesnek tűnő napfényed.

Hiába leszel szürke, mint az ég,
eső áztat, kínt szór fejedre a jég.

Hiába hagyod a halakat előre,
fröccsen szavad - mi nem cél -, sértőre.

Hiába leszel jég, ha nagy a hideg,
mert kifagy szerelemben hű szíved.

Hol nem tudsz lenni saját magad,
nem akarnak, megtűrtként tartanak.

Csillagok hazudnak fényt

Nocsak; az esti fények elérhetők,
nemcsak sötét van és szenvedés,
szeretet-csillag van, hű megértés,
találsz tökéletes örök-szeretőt.

Nem hazug a mesterséges fény,
a gyertyaláng is megért téged,
igaz, hű illatőrződ megéget,
nem átlagos, ha szerető lény.

A meleg, a télben sem álom,
nem lehet mindig fehér a hó,
szeretni kell, s bántás nélkül jó,
kis-mosolyod párnámra várom.

A csillagok hazudnak fura fényt,
színtelen szerelem, nem szürke,
csend csal meg, de nem olyan fürge,
lekoptatod az egyke eseményt.

Ellopott évek tizedét rakod,
leszívja szíved szeretetét,
és éden hálód négy emeletét,
fejedből ki sem vakargatod.

Ez lenne cél: hűség is fájdalom!
elég abból, ha hazug szerelem,
nem dobhatsz át mást sem a szeren,
szavam igaz! Fáj? ...azt is vállalom.