Az eső néma csókot nyomott
a nyár-végi végtelenség ajkára,
hogy a nedves emlék taszítása,
Feledtessen mindent, ami forrott.
A pára szűköl szép szemekre,
hangtalan fullasztással fordul,
a föld tellik s gyökérre tódul.
Véges az évszak forró gyermeke.
Az enyhe est ereszti fátylát,
forogva őszi képet mutatva,
a lombok hullásával kutatva,
a végtelenül vidám ősi társát.
Az ősz vet pillantást a lényre,
nem hül a dél, csak a felhők
bosszantanak sötét redőt
a halk napsugárt sikító fényre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése