Az élet utáni való

A sírokon néma a virág?
Dehogy, a retinádba kiált!
hogy lásd, ne csak nézd...
emlékek könnyeit idézd!
Vázában lassan haldokló
virágok, emlékeket kiáltó
színekkel az örök gyászt
képekben némán vigyázzák.

Emléket idéz szirmokra
szivárvány színű ormaikra,
melyet az élő szárból
levelekkel legyező ágról
vágott le, az ítéletnap
nélküli perc, óra, vagy nap.
Áldás, emléke a szónak,
az élet utáni valónak.

Csokrot szorongató
kezed érint oly megható
emléket arról, ki nincs
hiába is volt egy kincs.
S ha nem is, azzá vált,
mert sok időt szánt rád...
sokat talán, nem eleget,
így nézd most, ki él és szeret.

Mond el most minden nap,
mert ki él egyszer elhagy,
bár elhagyva veled marad,
tudod, fájni fog az a nap!
ne mécses, nap legyen ezer
mindig mond ki, mit érzel.
Nem pótolhatsz egy percet se
vigaszt sem véshetsz a kőbe.