A hegyek majd

Nyomorba mártózik a világ,
ahogyan hegyet borítanak fák.
Sziklát mocskol be rothadt avar,
a forrás szikkadt íze már fanyar.

Ahogy eget fertőz felhők hege,
úgy szürkül gyermekeink szeme.
Szedál a buta krákogó sötét,
árnyas gondolat gúzst köt köréd.

Így múlik végül mostan múltja,
tudás tőzege fordul dög-kútba.
De feltör még az ész, mint gejzír,
leforrázva a mocskot, szégyenpírt.

A hegyek majd magasabbra törnek,
ha szó súlya üres sorba törhet.
Lesz még kard helyén böfögő vér,
s éh-halál fut, lohol, vissza sem tér.