Az idő nyelvén(Dal)

Romházzal ékesített a puszta,
egykor az esti fán csillag fütyölt,
vagy hajnal éppen csak parázslott,
ekétől mozdult életre e föld.

Kihalt már a tanya, a nemzedék,
bárhogyan is húzta-vonta volna,
hol elég volt a kétkezi kenyér,
ott birtokos most a vadrózsa.

Tetőn fény kacsint be, lyukba fullad,
szitával szűrt hitek jöttön-jőve,
házi-áldás ajtó mellett s hervadó
növénnyel a falak körbe nőve.

Már a múlté az, mi volt való,
vályog-szobrok puszta-szerte,
formálja ős-erő, víz, erózió,
mementó parlaggal körülöltve.

Taposva egy új kor alvó küszöbét,
adunk esélyt örök esti fénynek,
s míg eltűnik minden elő-szülött,
munka földönfutóvá tehet téged.

Hiába népesedik a föld újra és
lépsz hegyre, repülsz égre-másra,
nem kezdhetsz mást a hamvával,
szavakkal szórod a pusztaságra.

Hagyomány él, ifjan öregedő,
szunnyadó parázs őrzi e várat,
közben a fellobbanó tűztől rettegő
ifjak, hagyományból sírdogálnak.

Talán szökken a tisztelet megint,
kereszteden neveddel hirdetvén,
hirdet addig, míg emléked tűnik,
aztán minden alél az idő nyelvén.

Dal:

Romházzal ékesített a puszta, egykor az esti fán csillag fütyölt, vagy hajnal éppen csak parázslott, ekétől mozdult életre e föld.

Kihalt már a tanya, a nemzedék, bárhogyan is húzta-vonta volna, hol elég volt a kétkezi kenyér, ott birtokos most a vadrózsa.

Vályog-szobrok a pusztán, hol az idő elszállt, 

Formálja ős-erő, víz, erózió, mi volt, s mi lett, 

Mementó parlaggal körülöltve, néma sírbolt, 

Hagyomány él, ifjan öregedő, míg eltűnik az emlék.

Tetőn fény kacsint be, lyukba fullad, szitával szűrt hitek jöttön-jőve, házi-áldás ajtó mellett s hervadó növénnyel a falak körbe nőve.

Már a múlté az, mi volt való, vályog-szobrok puszta-szerte, formálja ős-erő, víz, erózió, mementó parlaggal körülöltve.

Vályog-szobrok a pusztán, hol az idő elszállt, 

Formálja ős-erő, víz, erózió, mi volt, s mi lett, 

Mementó parlaggal körülöltve, néma sírbolt, 

Hagyomány él, ifjan öregedő, míg eltűnik az emlék.

Taposva egy új kor alvó küszöbét, adunk esélyt örök esti fénynek, s míg eltűnik minden elő-szülött, a munka földönfutóvá tehet téged.

Hiába népesedik a föld újra és lépsz hegyre, lépsz jégre-másra, nem kezdhetsz mást a hamvával, szavakkal szórod a pusztaságra.

Hagyomány él, ifjan öregedő, szunnyadó parázs őrzi e várat, közben a fellobbanó tűztől rettegő ifjak, hagyományból sírdogálnak.

Talán szökken a tisztelet megint, kereszteden neveddel hirdetvén, hirdet addig, míg emléked tűnik, aztán minden alél az idő nyelvén.

Vályog-szobrok a pusztán, hol az idő elszállt, 

Formálja ős-erő, víz, erózió, mi volt, s mi lett, 

Mementó parlaggal körülöltve, néma sírbolt, Hagyomány él, ifjan öregedő, míg eltűnik az emlék.