Hang vagyok mindig,
akkor is, ha hallgatok,
ha nyílik is a szám,
és akkor is, ha hallgatok,
ha beszélsz is hozzám
akkor is, a hang vagyok,
vádaskodás semmiért,
akkor is, a hang vagyok,
némán szeretetre várva
akkor is, ha hallgatok,
amikor kiabálok,
akkor is, a hang vagyok,
nem miattam, más miatt,
olyan, mint mikor hallgatok.
Hang vagyok az éjben,
mikor minden elcsitul,
szétgurulnak bennem
a kimondatlan szavak újra.
Szád nyílik felém még,
de bennem csend marad,
és minden félreértés
lassan rám szakad.
A hang vagyok, ha hallgatok,
ha ordít bennem a hiány,
ha hozzám szólsz, ha eltaszítasz,
mégis benned élek tovább.
A hang vagyok, néma vád,
szeretetért könyörgő árny,
nem miattam fáj ennyire,
csak túl sok ez a magány.
Kiabálok halkan,
mint eső mos ablakot,
nem tudom már néha,
mit akar, mit is akarok.
Mások árnya mozdul
minden mondat mögött,
és a csend ugyanúgy fáj,
mint el-törött közönyök.
A hang vagyok, ha hallgatok,
ha ordít bennem a hiány,
ha hozzám szólsz, ha eltaszítasz,
mégis benned élek tovább.
A hang vagyok, néma vád,
szeretetért könyörgő árny,
nem miattam fáj ennyire,
csak túl sok ez a magány.
És mikor végleg csend lesz,
talán akkor értheted,
a hallgatásnak is van hangja,
csak túl mélyre temetted.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése