Vidám vigasz

Földön járás késztet,
nem törődöm az enyészet,
amíg kiesnek gondolatok,
gurulnak, mint piros pontok,
nem lesz vár a bástya rostok,
amely a világot adja, teszi,
bántja, valóságot úgy találja ki.

Földön jár a jókedv,
nem szűköl temérdek jó terv,
hiányos bánat, a nevetés
bátorít, kényes vallás kevés,
amely egyedi és nem mesés,
szíved szottyan szelíd magadba,
boldog légy, gond is azt mondja.

Földön élünk imigyen,
ha nem is jól, mégse irigyen,
zárt folyosónk a bátor bér,
nem hív százszor, mint testvér,
legyen minden úgy, vagy kövér,
semmi se legyen most sem elég,
dobbanjon szíve földeden feléd.

Földön kopik a szelid,
hozzá szoktat egy száraz szolid
roppantó akarat, tesz, vakar,
na meg nagy kék éggel takar,
semmi sem elég, legyen magyar,
jövőnkbe ne éljen félsz, egyben
a vidám vigasz is jó agylebeny.

Látom a lelked

Látom a lelked oly hófehér,
mézben úszó tested ölelem
s ezer wattal égek, csak feléd,
hogy múljon minden gyötrelem,
mit nem érdemelsz és már elég.

Látom magamat tisztán benned,
ahogy lelkemet lelked öleli,
s milyensége engem is bemeszel,
vidám szíved, szívem követi,
ezután minden programom leszel.

Fehér a lelked, de nem hideg,
meleg árnyainktól igen édenes,
mosolyom kerek arcodat festi be,
szeretés van, a többi nem érdekes!
Nézz és szemem, szemedet érti meg.

Végképp nem

Kosárfonó ujjaink virágként
szárba szökkennek érintésre,
ahogy összefűzzük kezeinket,
érintés varázsa igéz mesét
és szójárásainkat térképezzük
a természet hangjával kottázva.

Urbanisztikus lélekjáróként
ösztönösen vizslatjuk a mintát,
a valóságot varázslatosnak
hisszük, amint az egyezőség
túl valószerűtlenül véletlen,
szigorú és szűnni nem akaró.

Bizsergő sejtjeinken nyílik
a másnap valós világa, örökre
letölthető formája pattog
az idegszálainkon, maradunk
ettől kissé különcök és bátrak
a tegnap emlékéhez kötődve.

Ráncainkat az öröm szerkeszti
mint egyedi képszerkesztő program,
nevetéstől feloszló ingeren
nem engedi részegedni múló
bánaton alapuló kapcsolat
láncszemét, de gyengülni végképp nem.

Hűséges társ

Esküszöm kígyót melengettem
támaszra szoruló értelem helyett
előbb csak kiadta otthonom
majd elvette mi maradt hon
aztán bérbe adta lelakott lelkét
hogy látszólagosan legyen lét
egy hétre négyre vagy négy évre
eddig tart tarthatna kevesebbre...
bár tény vagyonra nem utazott
kirúgott még mielőtt lelakom
a segget miért más rajonghatott
hontalanság hova tartozom
fejem felett városi levelek
válaszfal a járdaszigetem
a fákat hallom suttogni én
hűséges társam beszélő gyökér...

Temetlek

Temetni születtem,
fanyar dallamokra égve
újra veszítettem;
halandó rajongott értem.

Temetnem kell téged
alkotó kezemben tartott
száraz szívverésed;
nem dobog, pedig nem halott.

Temetem a hamvad
minden porszemért küzdöttem,
perced sorra sarjad;
minden napodért küszködtem.

Temetlek, mert lehet,
bár ideg ölt meg bennem,
szeretve nem tehet
tönkre emléked; mit csentem.

Ne számold

Ne számold a fűszálakat,
csak legyél jó természet,
napként nézz rá, áradhat
szépítő szemed s legelhet.

Ne számold a virágszálat,
mit egyenként csodálhatsz,
és humusszal táplálva,
nőies kelyhére vigyázhatsz.

Ne számold a bimbóit,
nyíljon neked és másnak,
méheknek add ép porzóit
szépségét tőled a világnak.

Ne számold a könnyeidet,
minden cseppje igazgyöngy,
boldogságos földjeidet
fedi, mint termékeny göröngy.

Szavak rabja

Szavak rabja, boldogan leszel kevés,
nem sejthetően és nem is értenéd
más szavait, csak szerelem beszéd,
mint éhes kor, törött tányérból evés.

Szavak rabja az, ki kicsit is szeret,
ezt a szót ismeri, de sok szeletre
aprózza érzéseit, mit tehetne
viszi vakon, a meddő tehenet.

Szavak rabja nem tudja ugyan ezt
elveszett a lélegzetben, de éberség
megvezeti, a szeretem stréberség,
s ha kidobják sem veszi észre feszt.