Szürke szeretet után bolyong az ember,
szürreális szerelem hagy el csendben.
A karma súlya mindig ott talál,
ahol a szív már nem védekezik tovább.
Ha bírod, hát álljad ezt az éjt,
a válladon még annyi régi év.
Hitvesi ágyból kínpad lett az út,
és a csöndben lassan kihűl a múlt.
De egyszer újra kisüt majd a Nap,
ha az éjszaka végleg itt hagy.
Kiderül, kihez tartozol talán,
ki volt az, aki nem vigyázott rád.
S én füstként szállok a hajnal felett,
egy félresiklott, kék akkord leszek,
de szállok még, egyre feljebb én,
tejszíne a tejnek, az ég tetején.
Vakhitű, örök szolgaként éltem,
mások bűneit cipeltem szépen.
Elveszett a bilincs rozsdás kulcsa már,
a kormos kor bennem ajtót tár.
Letaposhat tavasz és nyár,
a virág is néha porba száll.
Mégis bennem egy rekedt trombita
egy másik élet dallamát fújja.
De egyszer újra kisüt majd a Nap,
ha az éjszaka végleg itt hagy.
Kiderül, kihez tartozol talán,
ki volt az, aki nem vigyázott rád.
S én füstként szállok a hajnal felett,
egy félresiklott, kék akkord leszek,
de szállok még, egyre feljebb én,
tejszíne a tejnek, az ég tetején.
A bárpultnál ül egy fáradt magány,
az üvegpohárban ring a hiány.
A zongora halk, mint egy régi seb,
és minden hang azt kérdi: ki szeret?
Mert egyszer újra kisüt majd a Nap,
ha az éjszaka végleg itt hagy.
Kiderül, hogy önmagamé vagyok,
és nem kell többé lehajtott homlok.
A hamuból is szállhat még a fény,
egy lassú jazz a kihűlt szív helyén.
És szállok még, egyre feljebb én,
tejszíne a tejnek, az ég tetején.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése