Fajansz emlék

Város, aszfalt, zajos kerék,
bögrét bolondító kávé,
kaviccsá tört fajansz emlék
lesz, fojt a fekete KP.

Fülén fogott csésze címke,
közhelyet kiált ivó tárgy
csorba élete s irigye,
még feng-sui is csodát várt.

Tiszta, de csupasz fala sír,
avítt repedésből tör elő
a végtelen bú, buta pír,
Otthon így nem betöltető.

Ágyat nyom a szűrt zajos kín,
álommal táplált posztója
poros, míg esik odakinn,
nem ez az élet szorzója.

Egy ügynök

Egy ügynök ügyét fogva téren át,
kerülgeti kerge árnyékát,
kezében fűzött mappa, tudatos,
ügye nem fogy, csak hivatalos.

A partnerei neki átkelés
a túlsó hónapi agymenés,
mobilja csendben is erőszakos
szakmája valamilyen szakos.

Lépést számlál nem köveket,
koptatja nadrágján a szövetet,
tar fején megcsillan a fény,
szemében meg csalfa remény.

Támár és Amnon

"Kelj fel, eredj dolgodra."

mordult fel Dávid fia

bűn nedveit magán hordva.

Körmeiben tépett posztó

véres szerződés, gyarló

vélt szerelme szertefoszló.

A bíbor bűn megszületett?

templomodba gyónni mehetsz,

bocsánat jár, mindenkinek.

Ha jól is teszed dolgodat,

nem fáj az örök kárhozat,

csak cseléd kell új magadnak.

Szeress s gyűlöletté válhat,

ha Te Támárt feláldoztad,

szerelem ez, gyűlölet mag?

Kinek a vére

Kinek a vére lüktet a füledben,
s kit nem értesz meg közben,
Kinek az arcát felejted el
s eszméleted kit jegyez le.

Kinek az élete kőröz benned
s kit kellene megértened,
Kinek a hangja szelídül meg
mikor füledbe súg a szerelem.

Kinek a vére vándorol kifele,
ha gondolat is hű sivatag szele.
Jókora részed az ősz közönye,
forrón fonnyad esőbe veszve.

Kinek a vére szárad a közös falon,
s ki mondja, mikor és mi a szalon,
rettegő szárnyak nem tanulnak
verdesni, csak menni a falnak.

Kinek a szájából esik ki az igaz,
s kit sért ez az elfelejtett vigasz,
majd minden bántóbb lesz vakon,
ki felnő e gazból álló abrakon.

Az élet utáni való

A sírokon néma a virág?
Dehogy, a retinádba kiált!
hogy lásd, ne csak nézd...
emlékek könnyeit idézd!
Vázában lassan haldokló
virágok, emlékeket kiáltó
színekkel az örök gyászt
képekben némán vigyázzák.

Emléket idéz szirmokra
szivárvány színű ormaikra,
melyet az élő szárból
levelekkel legyező ágról
vágott le, az ítéletnap
nélküli perc, óra, vagy nap.
Áldás, emléke a szónak,
az élet utáni valónak.

Csokrot szorongató
kezed érint oly megható
emléket arról, ki nincs
hiába is volt egy kincs.
S ha nem is, azzá vált,
mert sok időt szánt rád...
sokat talán, nem eleget,
így nézd most, ki él és szeret.

Mond el most minden nap,
mert ki él egyszer elhagy,
bár elhagyva veled marad,
tudod, fájni fog az a nap!
ne mécses, nap legyen ezer
mindig mond ki, mit érzel.
Nem pótolhatsz egy percet se
vigaszt sem véshetsz a kőbe.