Gyermekek éjszakája

Mint anyját vesztett gyermek,
áldanak a két szótagú istenek,
síró földre, csapják csúf szelek.

Közben hulladékhő fetreng,
s hevítik az utca köveket,
a remény illatú kerevetet.

Izomköteléket fon a harag,
korbáccsá száradt vér-harang
kondul néma tornyainkban.

A jóság görcse görbén avitt,
az ármány hazug-szerű, szelíd,
végül éji jelet a torokra terít.

Megpuhult a bánat-nevelő
ráncokká aszalódott sár-redő,
hallgatag halált adózó viselő.

Gyermekek éjszakája elmúlt,
alszik a lét, vagy épp kimúlt,
ős-táblájába valaki belenyúlt.

Lassan elaltat a táj szürke-kékje,
pisladó fény fut fonnyadó égbe,
ez a pusztítás veszett böszmesége.

Szeretet egyetlen sugarat szakít,
parányi halála, lelkeket kanyarít,
s minden mást kútba taszít.