Kis veréb éppen nem keresve párt, szökellve,
szárnyaival zajt csapott így: "vereb - verebke",
rebbenést felfedezte egyke cifra cinke.
Egyke cinke lassan közelített veréb felé,
tárta színes szárnyát körbe-körbe szerteszét,
csőrébe csengő hanggal feltette a kérést;
megtanítja e neki a jó veréb szökellést.
A veréb meghökken, csodálja a cinke járást,
szerelembe is esik, érzi jól, szíve táját,
szökellni boldogan tanítja cinke lábát.
Veréb és cinke jól megférnek egy fészekbe,
szökellni bár nem tanul szerelmes cinke,
mégis marad ő, verébnek az édes kincse.
Cinke szól hozzá, egy fészkelő hajnalon,
veréb óvta, védte, követte hűen, vakon,
a cinke így szól csak magasról szolgálva:
Béna a veréb lába, de béna ugrálva!
A veréb fészket elhagyva egyedül marad,
reményében sem volt család, se pár, se fióka,
veréb-társait az életéből cinke rég kizárta.
A veréb szárnyra kél, átlát már cinke lábon,
szökellve siet, hogy hű társra találjon,
ha társa ugrál, nem kéri a járást számon.
A cinke mérges, szíve szürkére vált, mint pelyhe,
kényes, sose kellett fiókát nevelni fészkébe,
járók közt, cinkék közt is megmaradt egyke,
nagy a sérelme, rá se néz a csőrös népre.
A veréb-cinke párral elszálltak az évek,
nem lehetett épp, tojással áldott a fészek.
Cinke maga száll, egy madárral sem beszélget.
