Romlatlanok


Orgona illatú utcákban jártam,
repedt járdákon ott szökelltem
a virágládás ablakok alatt.
A fű ott zöldellt először nekem.

Sváb ház gangján pihenő padon,
hideg teát szótlanul szopogatva,
valaki nyájasat köpve árokparton,
szidta Kádárt, kárát számon adva.

Napköziből szökve csíptek szelek,
csatorna parti jégtáncot járva,
első pofonok árnyékában, kerek
volt a táj, örökre szívembe zárva.

Ott romlott minden, mit kusba zsebelt,
bár roskadt a kolbász ízű padlás,
közben korsóból vizet ívót nevelt
a rendszer s a kollaboráns főhajtás.

A fűből fúj, a fából friss füst-hajtást,
szemfülesből szemtelen perre hajtót,
doktorokból csinált csóró szolgát,
szolgából lett úr lett mára sajtód.

Neked csak penészes morzsa maradt,
míg más a sikérbe majd  belefullad
ő az unott, kedvtelen, s dologtalan,
de kasszíroz, munkáján jól mulat.