Nyár végi végtelen

Az eső néma csókot nyomott
a nyár-végi végtelenség ajkára,
hogy a nedves emlék taszítása,
Feledtessen mindent, ami forrott.

A pára szűköl szép szemekre,
hangtalan fullasztással fordul,
a föld tellik s gyökérre tódul.
Véges az évszak forró gyermeke.

Az enyhe est ereszti fátylát,
forogva őszi képet mutatva,
a lombok hullásával kutatva,
a végtelenül vidám ősi társát.

Az ősz vet pillantást a lényre,
nem hül a dél, csak a felhők
bosszantanak sötét redőt
a halk napsugárt sikító fényre.

Üveggolyó


Talán mindig üveggolyó voltam,
belül lelkem fosszília,
bár nem törtem el soha,
hű szívvel ember maradtam

Bár a sorsom ide-oda görget,
úgy ahogyan hagytam,
néha kényre hallgattam,
lelkem nem, csak a szívem törhet.

A repedés a lelkemig érhet,
nem eshet össze soha,
nem kell legyen jó sora,
összeforr a repedések vége.




A kavics


Egy nagy kavics a bizalom:
mely fényesre kopott
a szertelen szeretet folyón.

A víz mélyén boldogan él:
nem fullasztja fogság,
nem fogy a ragyogó remény.

Nem tudja merre viszi ár:
mely öleli körbe,
s gurul büszkén, mint egy batár.

Ha mégis kiszárad a víz:
marad a napfénye,
mely ölel szívből és hevít.

Ha törik e kavics, vagy kő:
hű szerelmen nem tör,
képzeletben is eggyé nő,

Darabok bárhol is legyenek:
tengerben vagy hegyen,
egyben marad a szeretet.