Egy ügynök


Egy ügynök ügyét fogva téren át,
kerülgeti kerge árnyékát,
kezében fűzött mappa, tudatos,
ügye nem fogy, csak hivatalos.

A partnerei neki átkelés
a túlsó hónapi agymenés,
mobilja csendben is erőszakos
szakmája valamilyen szakos.

Lépést számlál nem köveket,
koptatja nadrágján a szövetet,
tar fején megcsillan a fény,
szemében meg csalfa remény.

Támár és Amnon


"Kelj fel, eredj dolgodra."
mordult fel Dávid fia
bűn nedveit magán hordva.

Körmeiben tépett posztó
véres szerződés, gyarló
vélt szerelme szertefoszló.

A bíbor bűn megszületett?
templomodba gyónni mehetsz,
bocsánat jár, mindenkinek.

Ha jól is teszed dolgodat,
nem fáj az örök kárhozat,
csak cseléd kell új magadnak.

Szeress s gyűlöletté válhat,
ha Te Támárt feláldoztad,
szerelem ez, gyűlölet mag?



Kinek a vére


Kinek a vére lüktet a füledben,
s kit nem értesz meg közben,
Kinek az arcát felejted el
s eszméleted kit jegyez le.

Kinek az élete kőröz benned
s kit kellene megértened,
Kinek a hangja szelídül meg
mikor füledbe súg a szerelem.

Kinek a vére vándorol kifele,
ha gondolat is hű sivatag szele.
Jókora részed az ősz közönye,
forrón fonnyad esőbe veszve.

Kinek a vére szárad a közös falon,
s ki mondja, mikor és mi a szalon,
rettegő szárnyak nem tanulnak
verdesni, csak menni a falnak.

Kinek a szájából esik ki az igaz,
s kit sért ez az elfelejtett vigasz,
majd minden bántóbb lesz vakon,
ki felnő e gazból álló abrakon.







Az élet utáni való


A sírokon néma a virág?
Dehogy, a retinádba kiált!
hogy lásd, ne csak nézd...
emlékek könnyeit idézd!
Vázában lassan haldokló
virágok, emlékeket kiáltó
színekkel az örök gyászt
képekben némán vigyázzák.

Emléket idéz szirmokra
szivárvány színű ormaikra,
melyet az élő szárból
levelekkel legyező ágról
vágott le, az ítéletnap
nélküli perc, óra, vagy nap.
Áldás, emléke a szónak,
az élet utáni valónak.

Csokrot szorongató
kezed érint oly megható
emléket arról, ki nincs
hiába is volt egy kincs.
S ha nem is, azzá vált,
mert sok időt szánt rád...
sokat talán, nem eleget,
így nézd most, ki él és szeret.

Mond el most minden nap,
mert ki él egyszer elhagy,
bár elhagyva veled marad,
tudod, fájni fog az a nap!
ne mécses, nap legyen ezer
mindig mond ki, mit érzel.
Nem pótolhatsz egy percet se
vigaszt sem véshetsz a kőbe.






Áttetsző leszek


Úgy vegyél engemet,
mint óriás napszemüveget,
vagy orrodon bohóc orr
mi ős-vidámságba sodor.
Láss engem a szélben,
a közeli messzeségben,
ragyogjak a fülcimpádon,
ametiszt színű páron.
A szeplőd is én vagyok,
ezer szívem abban ragyog,
ráadásnak lakj jól velem,
bár forró leves a szerelem.
Előtted én levetkezem,
lelkem pőre és meztelen,
gyúló gyertya lángja legyek,
ha szemeidet rám veted,
sose fogyjon el a kanóc,
ne fújj el, ha meg is bántódsz,
azért ne legyek istened,
legalábbis nem oly öreg,
hozzám bújjon gondolatod,
jó ez nagyon, jó ha tudod.
Mikor már áttetsző leszek,
lásson éles szemmel szíved.


Hova lépsz


Beszédtelenség vírusa fertőz
igen szóra kétséged ejtőz
neked az eső színe kék,
másnak ragyogó napos ég

Csöpörödnek az Óriásfák
a gondolathoz, mi egy szem mák,
míg a fa megszokott látvány,
az agybaj bosszús találmány.


Majdnem mindig körbe ér
a kikövezett városi tér,
kitaposott keresztútja
kő kopik lapos a bura.

A víz fulladásra bátorít,
nélküle egy szár sem nyílik,
ha lakóhelyen foly' túl sok;
nem süllyednek a csónakok.

A fény tanít meg látni,
nem láttatva vakítani,
ima segít szerénységbe,
igény gyilkos messzeségbe.

Körön kívül lépsz egyszerre
saját magod múlt mestere
bukkanóknak bűne lesz élet,
semmire becsülve érdes éked.

Nem kér tőled többet senki,
fals igazságot ne találj ki.
Magad közben igaz légy,
estét se okold halálodért.