A hegyek majd


Nyomorba mártózik a világ,
ahogyan hegyet borítanak fák.
Sziklát mocskol be rothadt avar,
a forrás szikkadt íze már fanyar.

Ahogy eget fertőz felhők hege,
úgy szürkül gyermekeink szeme.
Szedál a buta krákogó sötét,
árnyas gondolat gúzst köt köréd.

Így múlik végül mostan múltja,
tudás tőzege fordul dög-kútba.
De feltör még az ész, mint gejzír,
leforrázva a mocskot, szégyenpírt.

A hegyek majd magasabbra törnek,
ha szó súlya üres sorba törhet.
Lesz még kard helyén böfögő vér,
s éh-halál fut, lohol, vissza sem tér.


Három színű


Három színű a zászló,
Az első a vér, mi csöppen,
ha nem csorog,
akkor szívétől szakad,
sebek sora, sors ostoba,
vér, miből kinő jogod.

A második a szűz hangja,
nem kiabál, nem kalandod,
elveszik hát, vagy odaadja,
szemfényt vesztő harangod,
van, ki megjárva is maradva.

A harmadik kel rügyekké,
ölelő tavasz, őszi enyészet,
fonnyadt titkos tűlevél,
amely holtan szúrhat belétek.

2017.12.29.

Hang vagyok


Hang vagyok mindig,
akkor is, ha hallgatok,
ha nyílik is a szám,
és akkor is, ha hallgatok,
ha beszélsz is hozzám
akkor is, a hang vagyok,
vádaskodás semmiért,
akkor is, a hang vagyok,
némán szeretetre várva
akkor is, ha hallgatok,
amikor kiabálok,
akkor is, a hang vagyok,
nem miattam, más miatt,
olyan, mint mikor hallgatok.

Az idő nyelvén


Romházzal ékesített a puszta,
egykor az esti fán csillag fütyölt,
vagy hajnal éppen csak parázslott,
ekétől mozdult életre e föld.

Kihalt már a tanya, a nemzedék,
bárhogyan is húzta-vonta volna,
hol elég volt a kétkezi kenyér,
ott birtokos most a vadrózsa.

Tetőn fény kacsint be, lyukba fullad,
szitával szűrt hitek jöttön-jőve,
házi-áldás ajtó mellett s hervadó
növénnyel a falak körbe nőve.

Már a múlté az, mi volt való,
vályog-szobrok puszta-szerte,
formálja ős-erő, víz, erózió,
mementó parlaggal körülöltve.

Taposva egy új kor alvó küszöbét,
adunk esélyt örök esti fénynek,
s míg eltűnik minden elő-szülött,
munka földönfutóvá tehet téged.

Hiába népesedik a föld újra és
lépsz hegyre, repülsz égre-másra,
nem kezdhetsz mást a hamvával,
szavakkal szórod a pusztaságra.

Hagyomány él, ifjan öregedő,
szunnyadó parázs őrzi e várat,
közben a fellobbanó tűztől rettegő
ifjak, hagyományból sírdogálnak.

Talán szökken a tisztelet megint,
kereszteden neveddel hirdetvén,
hirdet addig, míg emléked tűnik,
aztán minden alél az idő nyelvén.









Szó elszáll


Hova száll a szó a szánkból,
merre megy és ki hallja meg,
éterből visszatér-e s mikor?
angyalszárnyon száll-e szíved,
ritmusán érződik-e nyomor.

Akinek szól és akinek nem,
boldogságos, ünnepi, röppenő,
szép szónak párja nincsen,
de ha az durva és leteremtő,
dölyfösek sem érthetik meg.

Hangokat szavakká gyúrnak,
világunkban milyen érzést hoz,
ha némán gyertyák gyúlnak,
szó elszáll, 'csendelő múltunkhoz,
hol csevegő szelek, fákat fújnak.

De ágyúként dőrgedező szavak,
szítanak vérlázító háborút,
csellengő csilingelő ajkakat,
nyomhat el az összes fejlábú
s féreg nyelven szóló nagyurak.

Harangszó helyett a harag divat,
pimasz pondrók követelnek csendet,
fejjel döngethetünk tégla falat,
akkor és most senkit se szerethet,
ki azt hiteti, övé a nagy-falat.



Papír-kor


Leültem a lét piciny peremén,
parkkal satírozott tömbök tövén,
hátam támasza jövő jelene,
lábam lógva opálos időbe.
Árnyékában, amit építettem,
rögzítve pár piciny versben.
A valóság cukros-citrus lét,
bennem hordozza üzenetét,
épített rendszerekben lettem
terv, volt sok minden helyette,
édes-savanyú lelkek leve.

Papír-korból jöttem, a maszatos
gyűrött múltak kosarából
kitörten, a technika hálóból
merítve, kollaborált tudósként
készült életünk, az okos fény.
Tőletek szublimáltam magam,
hogy lássatok a szivárványban,
degradálhat egy új nemzedék
eképpen, a képre képtelenség.
Korunk letagadhatatlansága
vigyáz, vagy a digitális mása.


Belső bánat


Fej-nehéz lettem mint egy torony,
az értelmetlent nem érhetem utol ,
fekete kezem, és fehér az iszony,
mozdonyom egy koron át csahol.

Csontjaim felhőkarcolója áll,
belső bánatom takarja szövet,
régi fazon, közeleg a fekete bál,
mégse potyogtatom a gyöngyöket.



Érintős élet


Születésünk csengőhangja sírás,
sűrű sárfogadó ciszternák,
túlélésünk záloga a hízás,
és a szembe ötlő dilemmák.

Érintésre feléledő lélekhang,
kék létben lapozható test,
egy három dimenziós kaland,
ha süt a Nap, vagy sötét az est.

Éjszakákon át tarthat az utazás,
villámok tüskéi közt suhanunk,
hallható dörgés, meg szív dobbanás,
majd csendben a halálba zuhanunk.


Szófecsérlés


A Nappal s vele ébredek fel,
minden rossz kizárva odakint,
ölelése rögzül a hideg vízzel,
mosolyod ad napi vitamint.

Jelene vagyok, ezt szeretem,
a múlt hibái hoztak hozzá,
vajon meddig tart e szerelem,
talán múltam adja hosszát.

Arcát csókkal szórom tele én,
nem szundikál soha érzés,
test alhat, a testek éjjelén,
minden más csak szófecsérlés.



Nyertes


Nyakamba vettem egész életem,
más sem vagyok,
csak egy zsáknyi tömör félelem.

Zárt ajtó a becsületem bére,
kulcs s kulcstartó,
maréknyi fillér az értéke.

Azzal megyek, mivel  jöttem,
földönfutó nyertes,
fődíjra érdemes csöndem.

Nem ér semmit, talán azt hiszed,
örök érték nekem;
ha értem dobban, kicsinyke szíved.



Ne csodálkozz


Csupaszon születtünk az ég alá,
ez alól nincsen kivétel,
van, kinek a ránca is hazugság,
mégsem festünk a vérével.

Köldökzsinórod bármily erős,
darabig a részed,
édesanyádhoz, ha már nem köt,
sorsa lesz enyészet.

Szavakkal bánthatsz, különb vagy?
Gusztustalan prioritás!
ne csodálkozz, ha vagyonodban,
utód lesz a frivolitás.


Van e még


Ott a lent'-ben magasan trónod,
kényelem valamikből ácsolva,
javakba fulladó mondanivalód
szárnyalhat, szavakkal mázolva.

Van e még a lentinél is alább,
kin nem uralkodhat hazug lég,
trágár monológod egyre lazább,
mint látszat-fényű alkony-ég.

Rendetlenkedő ragokkal alszol el,
álmod tudathasadással méred,
tövis tiarád hordva fölénnyel,
sorsod foglya elcseppenő véred.




Tiltott korban


Nyomot hagy titkos képlet,
sejtek szapora ránccá öregedtek,
rajtam lóg avétos élményed,
mást nem látsz, nem is remélhettek.

Vezekelnem is kellene,
bár tudnám mi a bűn születésem okán,
fél évszázadom, benne
szülőanyám, kivel voltam szülőszobán.

Tiltott korban nőttem fel,
ahogy mai az egyetlen evidencia,
ki mostanában született,
neki talán ez lesz majd a tiltott kora.

Tiltott korban születtem,
akkor tiltott más sem volt, csak a mai kor.
bár ezért kell fizetnem,
nem tagadható, most már kopott bocskor.

Állatok között


Ha más nem
én számon tartom magamat
fegyverek helyett
kezemben tartom jóságomat
sorsom bár bizarr
nem olthatom el ezt a tüzet
belőlem gyúlhatnak
ezer bátor tettek és jó szívek
állatok között
egy akolban vagyok veletek
szagomat adom
hogy el ne felejtsetek

Gyermekek éjszakája


Mint anyját vesztett gyermek,
átkoznak két szótagú istenek,
síró föld, csapják csúf szelek.

Közben hulladékhő fetreng,
s hevítik a kopott köveket,
a remény gondú kerevetet.

Izomköteléket fon a harag,
korbáccsá száradt a vér-hang,
és kondul kettős tornyainkban.

A jóság görcse görbén vakít,
a térítő ármány, hazug s szelíd,
végül torkára tekeri az éj jeleit.

Megpuhult bánat a nevelő,
ráncokká aszalódott redő,
hallgatás halált adózó viselő.

Gyermekek éjszakája elmúlt,
alszik a lét, valójában kimúlt,
ármány táblába valaki benyúlt.

Elaltat lassan a táj szürke-kékje,
haldokló fény fut fonnyadó égbe,
ez a pusztító veszett böszmesége.

Szeletet csak egy sugár szakít,
parányi létbe, lelkeket kanyarít,
s minden ármányt kútba taszít.



Új sziget



A világ szeme elől szöktem,
töréspont pupilláján találtam
melegre vágyó otthonom, közben
bátorkodtam járni a mezsgyén,
egy számítható kitörés mentén.

Ám a hajnal kiköpött magából,
mint az álomból ébredő lét,
így keltem társas magányból,
kihűlten is megmaradt, mi szép,
de szívemet szúrták még tüskék.

Estére már csalárd hideg ért,
mely didergőn fonta körbe
a mindent borító mega kitörést,
a szeretet így s azért csalt tőrbe,
mert bíztam vízben, égben, földben.

De vulkánom szigetet rakott,
elégett minden csűrt-csalfa szó,
új talajon nekem fészket adott,
mi nehéz időkben szerelem gond,
hamuval takarva sivár sablont.




Árnyak testén


Árnyak testén aláhull egy szín,
horizont takar távolodót, kinn.
Lógó fejjel nem láthatsz messze
kívül tömörül színek serege.

Lángcsóvás ipar követel helyet,
vegetál bérből munkás sereg,
a munka szaga testhez tapad,
nem mossa le szappan, se akarat.

Tenger zúgását utánzó gépek,
napfényt takaró csarnok ércek,
zárt táborként őrzik ott a titkot,
a nyaralás színű papír-csíkok.




Polgár lennél


Polgár lennél, meg nemzeti,
lehetőséged lopva adott,
minden magánt levetni,
közben nagyokét nyalhatod.

Szószéked lehet fotel,
onnan szólít "meszendzser",
pártos tömeget hoz el,
pár segg-arcú menedzser.

Mai világban már nincs
fekete autó, Volga se,
E-levélben jön a snitt,
s felmondások feneke.

Dolgozni értelmesen,
nem szükség, sőt butaság,
a jó polgár ne keressen
értelmet, se logikát.

Pártoskodás oda vitt,
hallgatás kell, némaság,
hiába lenne több itt,
ez kell, győzzön hazugság.




A dolgod


Esőben ázó tüzet szántál,
nyomodban jár december,
füsttel, szaggal egyre jártál
ez ilyen, nevető név-ember.

Talán parancsra jár szánk
horgássz ma és a halat,
akik dolga, ráakasszák,
dolgod nyomorúságos falat.

Akiben bízni kell, etet,
istenként nézhetsz rá,
hazudik, azt is elhiszed,
gyűjtenek, csak adózzá'.


Fajansz emlék


Város, aszfalt, zajos kerék,
bögrét bolondító kávé,
kaviccsá tört fajansz emlék
lesz, fojt a fekete KP.

Fülén fogott csésze címke,
közhelyet kiált ivó tárgy
csorba élete s irigye,
még feng-sui is csodát várt.

Tiszta, de csupasz fala sír,
avítt repedésből tör elő
a végtelen bú, buta pír,
Otthon így nem betöltető.

Ágyat nyom a szűrt zajos kín,
álommal táplált posztója
poros, míg esik odakinn,
nem ez az élet szorzója.


Egy ügynök


Egy ügynök ügyét fogva téren át,
kerülgeti kerge árnyékát,
kezében fűzött mappa, tudatos,
ügye nem fogy, csak hivatalos.

A partnerei neki átkelés
a túlsó hónapi agymenés,
mobilja csendben is erőszakos
szakmája valamilyen szakos.

Lépést számlál nem köveket,
koptatja nadrágján a szövetet,
tar fején megcsillan a fény,
szemében meg csalfa remény.

Támár és Amnon


"Kelj fel, eredj dolgodra."
mordult fel Dávid fia
bűn nedveit magán hordva.

Körmeiben tépett posztó
véres szerződés, gyarló
vélt szerelme szertefoszló.

A bíbor bűn megszületett?
templomodba gyónni mehetsz,
bocsánat jár, mindenkinek.

Ha jól is teszed dolgodat,
nem fáj az örök kárhozat,
csak cseléd kell új magadnak.

Szeress s gyűlöletté válhat,
ha Te Támárt feláldoztad,
szerelem ez, gyűlölet mag?



Kinek a vére


Kinek a vére lüktet a füledben,
s kit nem értesz meg közben,
Kinek az arcát felejted el
s eszméleted kit jegyez le.

Kinek az élete kőröz benned
s kit kellene megértened,
Kinek a hangja szelídül meg
mikor füledbe súg a szerelem.

Kinek a vére vándorol kifele,
ha gondolat is hű sivatag szele.
Jókora részed az ősz közönye,
forrón fonnyad esőbe veszve.

Kinek a vére szárad a közös falon,
s ki mondja, mikor és mi a szalon,
rettegő szárnyak nem tanulnak
verdesni, csak menni a falnak.

Kinek a szájából esik ki az igaz,
s kit sért ez az elfelejtett vigasz,
majd minden bántóbb lesz vakon,
ki felnő e gazból álló abrakon.







Az élet utáni való


A sírokon néma a virág?
Dehogy, a retinádba kiált!
hogy lásd, ne csak nézd...
emlékek könnyeit idézd!
Vázában lassan haldokló
virágok, emlékeket kiáltó
színekkel az örök gyászt
képekben némán vigyázzák.

Emléket idéz szirmokra
szivárvány színű ormaikra,
melyet az élő szárból
levelekkel legyező ágról
vágott le, az ítéletnap
nélküli perc, óra, vagy nap.
Áldás, emléke a szónak,
az élet utáni valónak.

Csokrot szorongató
kezed érint oly megható
emléket arról, ki nincs
hiába is volt egy kincs.
S ha nem is, azzá vált,
mert sok időt szánt rád...
sokat talán, nem eleget,
így nézd most, ki él és szeret.

Mond el most minden nap,
mert ki él egyszer elhagy,
bár elhagyva veled marad,
tudod, fájni fog az a nap!
ne mécses, nap legyen ezer
mindig mond ki, mit érzel.
Nem pótolhatsz egy percet se
vigaszt sem véshetsz a kőbe.






Áttetsző leszek


Úgy láss mindig engemet,
mint márkás napszemüveget,
vagy orrodon bohóc orr
mi ős-vidámságba sodor.
Láss engemet a szélben,
a közeli messzeségben,
összekuszálom hajad,
szélre fogott tréfa marad,
ragyogjak fülcimpádon,
ametiszt színű szép páron.
A szeplőd is én vagyok,
ezer szívem abban ragyog,
ráadás lakj jól velem,
bár forró lé a szerelem.
Előtted levetkezem,
lelkem pőre és meztelen,
gyúló gyertya láng legyek,
ha szemeidet rám veted,
sose fogyjon el kanóc,
ne fújj el, ha meg is bántódsz,
de ne legyek istened,
legalábbis nem oly öreg,
belém búj gondolatod,
jó ez nagyon, jó ha tudod.
Mikor áttetsző leszek,
lásson lélek szemmel szíved.


Hova lépsz


Beszédtelen vírtus fertőz,
igen szó kétséget ejtőz,
neked az eső színe kék,
másnak ragyogó napos ég.

Cseperednek Óriásfák
gondolathoz, mi egy szem mák,
míg a fa megszokott látvány,
agybaj egy bosszús találmány.

Majdnem mindig körbe ér
a kövezett városi tér,
kitaposott keresztútja,
kő kopik, lapos a búra.

A víz fulladásra bátorít,
nélküle virág sem nyílik,
ha esetleg folyna túl sok,
nem koppannak a csónakok.

Körön kívül lépsz egyszerre,
saját magod múlt mestere,
bukkanóknak bűne élet,
semmire becsült ős-éked.

A fény taníthat meg látni,
nem látva is vakítani,
ima taszít szerénységbe,
segít sötét messzeségbe.

Nem kér tőled többet senki,
fals igazat ne találj ki.
Magad közben igaz legyél,
estét ne okold sötétért.




Még feljebb


Szolga szeretet után kell
szűrreál szerelem hagy el
karmád oda súlyt és ott
ahol a legjobban bírod
ha bírod hát álljad
eleget bír még a vállad
álhitvesi ágy után pad
mégis kisüt a Nap
ha az éjszaka elhagy
kiderül kinek vagy
kinek kellett volna
egy örökös szolga
elveszett bilincs kulcsa
kormos kor magát marja
letaposhat a tavasz-nyár
kell mégis magasan szállj
oly magasan még feljebb
tejszíne legyél a tejnek.

Input-Output


Durva szövésű az élet,
ha perzsa szőnyeg lenne,
dús mintát foszló féreg
a fakuló szín benne.

Szülői szövőszéke
garázs doh, szú eteti meg,
de csarnokba téve;
csomóiban lesz erősebb.

Nyersanyag is ennek téte,
növényi vagy birka szőre
vagy valami recyc' féle;
ifjan öltöztet, aztán pőre.

Ha minden mód klappol
önálló vagy, többre is fut,
család hiába, ha megsarcol;
elválik gond s ingyen input.

A másik oldal erénye,
ha papírod is van s tény
munka életed edénye;
output után is kap remény.



Szólás nélkül


Gyerekszabású játékok
örökletes intellekt sorsok
emberszabású fegyver
állati ösztönökkel nyer
emberi töltények csesznek
csapódva élő vért vesznek
terjed kő kövön a követés
igazak csírája besúgó vetés
csőre töltött buta emberek
halálunk ezzel születhet
haldokló ki ellene
szólás nélkül kellene
kockába zárva élve
ezer tetszik-ké téve
és szakad a máj...
diktál a buta báj
jó ha erősebb a szív
infarkt jön az ezredik
egy sípszó egy "nyugger" pofon
mostoha az élő rokon
vajon ki markolja így meg
az izzó szó-puska csövet.

Pályaválasztás


Ha programozó a férfi...
A nő csak várja az ágyban
hiába, a probléma kódban van
apró szócska csak elütve
hajnalig a férfit ülteti be.
A nő csak várja,
de hiába a megoldás várat,
egy van rá csak:
programozó sose légy,
mert még a nő megtép
előbb, vagy utóbb!
...ez talán nőnek való?

Ha programozó a nő...
szalutál a köröm nem ez a fő
teát főz nála az fogy
hiába vacsorád várod,
mert IF-ekkel van baja
ettől áll égnek a haja,
de megoldja a szülést is
segédprogramban vajúdik
büszke nyolcadik diplomára
nyaralást entert küldve várja
mellette impotens lesz férfi
nem tervezte ezt, nem is érti
előbb vagy utóbb!
...talán mégsem neki való?



Őszi szél


Jó postás a téli szél
leveleket hord megint,
üzenetben köszönt tél
bátor ősz csak egyet legyint.

Avart csapkod a cudar
északi szél, vérfagyasztón
madarak fázva bújnak
ágra szállva, könnyfakasztón.

Belül meleg testek
nyarat idéző láza süt
magamban édesgetek
örökbe vett fészek-esküt.


Októberi köd


Nehéz köd vájkál itt a városban,
mintha az ég egyesülne velünk,
fák színes lombjai a vánkosa,
nehéz a nagy nyarat elengednünk.

Lomhább gondolatok kerítenek,
mintha a munka mára lelassulna,
lámpák folyó fénye sem segítenek,
mintha világ széle közelebb volna.

Hidegebb sóhajok törnek most elő,
leheletünk a ködöt szaporítja,
kézen fog a tél, galád ősz-temető,
láthatatlan Nap a hideget szítja.

Gondolat


Lányom nem volt és nincsen
ahogy a pattanásaim is eltűntek
csak néha járok templomba
érzésből van nagy kincsem
apám sírján kereszt térdel
kő öleli az időt mutatja
felem volt csak negyedem
fiaim a művészetem
mert DNS rabja voltam
az ablakon kilátok
nap süt át meg rajtam
ajtó mindig nyitva áll
kilépni sosem szándékoztam
néha szólít egy világ
nélkülem is boldogul
egész évben nyílik virág
napok száma csoportosul

Panaszkönyvem


Panaszkönyvem égre írt versek
igaz nem alliterál
csak csöndet int az égieknek
Tinta véremet adom néha
lehet belesápadok estére
nem leszek lusta se léha
Ha felhők takarják kedvemet
és bánatesőre áll az idő
víg vánkosra hajtom fejemet

Kismadár


Táncos lábú kismadár
Párja lesz a párja
Nem derogál gyakorlás
Villogás az álma

De azt is megutálja
Kelletlen tanítja
A táncot nem csinálja
Aztán elhagyja párját
A fészkében egyedül
Hadd ne mondjam okát
Ismeretlen legbelül

Egyszer új jövője lesz
Hűséges is marad
Ez nála kivételes

Aztán unva szakmáját
Épp ahogy a táncot
Ott hagy egy életpályát
Eldobva mint koncot
Hogy ne zavarja semmi
Jövőjét is magától
Épp ahogy a szakmát

Majd fészket is felszámol
Épp ahogy a táncot
Épp ahogy a párját...
Épp ahogy a pályát...
Épp ahogy a jövőt...
Tán mindenből kinőtt

Táncos lábú madár ott
Marad báj faksznija
Hogy mire nem tudhatod
Nincs mit megunnia
Talán csak egy-két okot

Lesz még


Lesz még tánc zene meg csitt-csatt
dürögő madár vén toll
hullik mikor lesz nagy vircsaft
akkor retteghetsz rossztól

Lesz tán még érett szalonna
zsírja égeti tüzed
kínok nem fogynak naponta
hiába telik füzet

Lesz még választás apróba
égni fognak s bűneik
de messze marad el Róma
buknak akik követik

Lesz még kenyér az asztalon
vastagját a kés szabja
a lé csorog a héjakon
szerénység folyó rabja

Lesz mosoly csak viccre gondolj
poén elgurul tova
kacagást kánonba posztolj
kőtáblába lájkolva


Ifjú ősz


Neked az ifjú ősz vagyok
villó' levél tavasza
lépteid nyomán avaron
zörgő léptek s szelek hangja
aranyba forgó fa vagyok
szempárod csodálata
festménye festői tájnak
édes vörös szeder-kéj
ideje bár már rég oda
most márványos dióhéj
rejt el számodra szót szelő
hangod magját kenhessem
oly olaj mivel kenhető
szád szeretve nevessen
minden nap órában percben
feltámadás során
halljalak cseppnyi csendben
mint boldog zajos orkán
...
ajtót csapkodó szél
tetőn koppanó dió
radiátorban buborék
vagyok téged bitorló
csendben szóló sziréna
ablakra tapadt levél
virágzót tartó téka
szívem többet nem remél
mégsem elég ez néha
távol is közel legyél

Többé soha


Falak közé zárt szerelem
ablakon túláradó érzelem
visszapattan a falakról
néma veszekedés mindenhol
rézbe hajló vágy nem mozdul
mert ez a földet rengető úr
lehetetlen lökés és hullám
végtelent hazudó gyermek
méreggel kombinált kotyvalék
lehetetlen élet halála a tettnek
négy hét vagy hónap vagy év
csak harminc  nem lehet soha
mert szagok előbb megölnek
a dohos szagú veszekedés sora
ledöntik a nádízű falakat
mely fel nem épül többé soha
tudod tudom ez a hozadéka


Mi legyen


Ne legyen zárva se ajtó se ablak
a szelek és hangok nem bántanak
ablakodban színes virág virul
úgy is ha nem tudod nevét latinul
küszöbödet idegen cipője soha
ne sarazza csak jó barát koptassa

ajtóhoz ablakhoz egy fal is elég
ha tetőt akarsz ahhoz nagyon kevés
luxushoz kell még egy meleg szoba
lélek ott nyugodtan hallgat a szóra
és ágyadban csak az legyen veled
kinek szívét és lelkét is szereted

kertedben legyen sok édes barack
körte dió és még ami megmarad
kicsiny szín alatt legyen nyugalom
sokféle kapa ásó taliga és alom
ahol a vidám kapirgáló édes élet
élő kaland nemcsak egy elmélet



Plitvica


Ma is sír hegy patakot
tavat töltő csatakot
a víz a víz csak folytonos
plitvicei hegyet mos
mossa szennyesét az ég
pisztrángok ívó-helyét
halak hazájának helye
mészkő fehéren fedi be
feláldozott fák törzsét
sziklát koptat követ  szét
zöldet táplál dúsabbra
gyökerekből kúszó tanya
ráadásnak hogyha esik
vízköpő lesz a hegy is


Horvát Adria


Őszi parton az Adrián
egy páratlan tenger partján
olajfák tövében lábat lógatva
röppen a tánc nótázgatva
a tenger mint nagyzenekar
a ritmust szolgálva zúg
és teremt sós könnye pereg
pereg a dob pereg az eső
nem múló szél hozza elő
karcolva az égre rajzolva
rá Adria portrét varázsolva
a tenger szélén messzeségbe
helyiek-utazók örömére
bódulatba ejtett ősi szemek
mosolyuk nem eresztenek
gurul a tájba sirályok álma
ringó kabinokra száll ma
száll szökik a kockás zászló
árbócon hol a szellő rászól
tapsikolva jelez jelentése szeret
szertelenül mindenfelé integet
kacag nevet varázsszóra indul
hullámain csillám csele vidul
kopott kikötői kövek beszélnek
időtlen időkkel mesét cserélnek
csak a kötél és az ember új
mégis ugyanolyan piszkosul


Adria arca


Egy kedves mosoly az Adria arcán,
sós öröm-könnyek tengere
dúl, mélységek mérhetetlen áradatán.

Mosoly ragadós, formálja arcodat,
korunk szép ráncain túl,
fiatalítja meg, édesített alakodat.

A felhőket víg szelek festik,
a kékbe fehér ecsettel,
mely néha korommal keveredik.

A sziklákat formálja az áradat,
íves öblöket alkot,
s minden jóval rakja teli táladat.

Ez a táj a föld hű mosolya,
egedre szmájlit korbácsol,
sosem lesz senkihez mostoha.



Gyémánt torony


Amíg gyémánt torony rabja vagy,
lassan elfogy a mosoly arcodon,
bár minden béklyó, láncod szín-arany,
néma penész ül ajtón, ablakon.

Rabság észrevétlen, nem szabadulsz,
addig száz karátos minden,
egy ragyogó arctól így megvakulsz,
semmibe bámulsz a felső szinten.

Mire az édes tej is savanyú lesz,
addig régi barátok lépnek tova,
társas magányod a végbe vesz,
a koppanások hangja is tétova.

Szabad, érett hitben tombol a tél,
nem is ölthetsz könnyebb ruhát,
úgy szerethetsz majd, mit reméltél,
ha megéred a szeretet tavaszát.


Az Adriai sirályok


Az Adrián kódorgó sirályok,
néha dolgoznak, őrködnek,
Árboc erdőben élő bajnokok,
néha sózott dög-halat esznek.

Minden hajón egy hajó-őrző sirály,
gubbaszt, pislant nem mozdul,
szobra néma minta, mozdulatiság,
csőrére akasztva, csak az ősz koldul.

A hajótlan sirályok, mint ezer bója,
a sós vízben áztatják tollaikat,
ki sem kelnek, csak ha jön a bora,
a szélre ülve, élezik szárnyaikat.

sirály a hajón



Ha hagyod


Széppé szeret a világod,
ha hagyod,
rútabbak tőled angyalok,
ha hagyod,
gyűlölet torzítja arcod,
ha hagyod,
butaságot súgnak hangok,
ha hagyod.

Ha hagyod a szép szerelmet,
a lélek marad nyugodt.
Ha hagyod, hogy szeressenek,
mást a szív sem súghat ott.

Ha hagyod érintésre tested,
egybeolvad a két lélek.
Ha hagyod égni mi éghetetlen,
elérhető az elhaló végtelen.

Ha hagyod magadnak a jót,
lélekvesztő csónakkal is beéred
a kétárbócos hajót.

Szólíts mindig


Szólíts úgy meg engem 
én vagyok neo-nász,
fájdalmat nem én teremtem,
ne jöjjön hamar gyász.

Szólíts úgy, hogy románc,
kapóra jön ez kedves,
ha ragadsz, mint a bogáncs,
sose szeress engem.

Szólíts úgy, vonzalom,
legyél a mágnesem,
múltam, lelkem, alakom,
csak így szeress engem.

Szólíts úgy, hogy kötődés,
ne regéld, miért szeretsz,
nem szükséges kötőfék,
tedd azt jól, amit tehetsz.

Szólíts úgy, ragaszkodás,
csak tégy úgy, ahogy és
egy testé egybe olvadás,
egy ős-szeretkezés.

Szólíts úgy, hogy szeretet,
olyan síkos, édes a kéj,
nem szabja meg a keretet,
se a nappal, sem az éj.

Szólíts úgy, hogy imádat,
s válaszom a csókra, csók,
meg se lásd a hibámat,
szemedben az elkopott.

Szólíts mindig: szerelem,
öleljen hevesen hangod,
egybe fér lelked s lelkem,
mindent kapsz, ennyit adhatok.



Szerelem bolt


Ha a szerelem boltban lenne,
nem volna nyitva soha,
a boltos is szerelembe esne,
nyitásra se érne oda.

Kirakatában túlcsordult szívek,
egymás hegyén kupacba,
az ajtó sem nyílna, de minek,
a vevők mind elfoglalva.

A bérleti díja örökre szólna,
így nem adják ki soha,
ki szeretne egy világ végi boltban,
árulni vajmi vackokat.

Elmúlt idők - négysoros


Elmúlt napjaim holt lények, vagy talán részem fele,
melyből a létezésem áll, a most nyüzsgő jelene,
a napok hullák, férgesek közt egy-egy hősi halott,
mely kor emelte fel és mikor, vagy földbe taposott.


Cinke meg a veréb


Kis veréb éppen nem keresve párt, szökellve,
szárnyaival zajt csapott így: "vereb - verebke",
rebbenést felfedezte egyke cifra cinke.
Egyke cinke lassan közelített veréb felé,
tárta színes szárnyát körbe-körbe szerteszét,
csőrébe csengő hanggal feltette a kérést;
megtanítja e neki a jó veréb szökellést.
A veréb meghökken, csodálja a cinke járást,
szerelembe is esik, érzi jól, szíve táját,
szökellni boldogan tanítja cinke lábát.


Veréb és cinke jól megférnek egy fészekbe,
szökellni bár nem tanul szerelmes cinke,
mégis marad ő, verébnek az édes kincse.
Cinke szól hozzá, egy fészkelő hajnalon,
veréb óvta, védte, követte hűen, vakon,
a cinke így szól csak magasról szolgálva:
Béna a veréb lába, de béna ugrálva!
A veréb fészket elhagyva egyedül marad,
reményében sem volt család, se pár, se fióka,
veréb-társait az életéből cinke rég kizárta.


A veréb szárnyra kél, átlát már cinke lábon,
szökellve siet, hogy hű társra találjon,
ha társa ugrál, nem kéri a járást számon.
A cinke mérges, szíve szürkére vált, mint pelyhe,
kényes, sose kellett fiókát nevelni fészkébe,
járók közt, cinkék közt is megmaradt egyke,
nagy a sérelme, rá se néz a csőrös népre.
A veréb-cinke párral elszálltak az évek,
nem lehetett épp, tojással áldott a fészek.
Cinke maga száll, egy madárral sem beszélget.



Viharos idők



Szárazság, a fák is vegetálnak csendben,
esőre várva néha elfogy a türelem,
haldokolva elszáradnak síri rendben.

Szélcsendben a fák boldogan élnek,
ha nem láttak vihart, mit sem sejtenek,
karjaik ölelik az árnyék szerelmet.

Aztán egyszer vihar közeleg nem fukar,
ágai is gyökért tépnek, döntenek falat,
az óriások vesztik el árnyékukat.

Szerelem egy platánfa, megnőve óriás,
csókeső, ölelés nélkül szárad levél, ág,
viharban szakad szét, véges a boldogság.



Nyár végi végtelen

Az eső néma csókot nyomott
a nyár-végi végtelenség ajkára,
hogy a nedves emlék taszítása,
Feledtessen mindent, ami forrott.

A pára szűköl szép szemekre,
hangtalan fullasztással fordul,
a föld tellik s gyökérre tódul.
Véges az évszak forró gyermeke.

Az enyhe est ereszti fátylát,
forogva őszi képet mutatva,
a lombok hullásával kutatva,
a végtelenül vidám ősi társát.

Az ősz vet pillantást a lényre,
nem hül a dél, csak a felhők
bosszantanak sötét redőt
a halk napsugárt sikító fényre.

Üveggolyó


Talán mindig üveggolyó voltam,
belül lelkem fosszília,
bár nem törtem el soha,
hű szívvel ember maradtam

Bár a sorsom ide-oda görget,
úgy ahogyan hagytam,
néha kényre hallgattam,
lelkem nem, csak a szívem törhet.

A repedés a lelkemig érhet,
nem eshet össze soha,
nem kell legyen jó sora,
összeforr a repedések vége.




A kavics


Egy nagy kavics a bizalom:
mely fényesre kopott
a szertelen szeretet folyón.

A víz mélyén boldogan él:
nem fullasztja fogság,
nem fogy a ragyogó remény.

Nem tudja merre viszi ár:
mely öleli körbe,
s gurul büszkén, mint egy batár.

Ha mégis kiszárad a víz:
marad a napfénye,
mely ölel szívből és hevít.

Ha törik e kavics, vagy kő:
hű szerelmen nem tör,
képzeletben is eggyé nő,

Darabok bárhol is legyenek:
tengerben vagy hegyen,
egyben marad a szeretet.





A féltés



Szelek küzdenek odafent,
ólom-szín felhőkkel,
az este messze, itt lent
áldásos esőkkel jöhet el.
Hideg nyári napon, hűvösebb
a hegyezett halom,
de jó léleknek közös álom,
ragaszkodó féltés és oltalom.

Fodros szoknya, fodros felhőkkel
játszó ruhát kap a lélek,
nyugodtan nézünk elé,
minden estén gyúló száz érzésnek.
Szürkülnek a fények,
felhők mögé bújhat a Nap,
mint nagynak becézett szerelem,
elbújik ez is egy perc alatt.

Hazavár a féltés, hazavár
az olthatatlan oltalom,
újra gyúl a szív és csak neki,
mindig, tárva-nyitva odaadod.
Ha oda adtad az jobb,
mint egy pészméker,
tüzes virág lesz gondozott estéd,
kisebb-nagyobb mértékkel.

Az otthon fénye meleg itt,
bejárata menő, mennybéli boldogság,
nem is tudsz így beteg lenni,
jobb ez mint ezernyi vakcina, orvosság.

Fent és lent


Fent az égen melegen ragyog a Nap,
lent a földön óriás csillagok a vágyak.

Fent a légben repül egy madár
lent a fészek sem üresen vár.

Fent a fejben minden úgy forog
lent nincsen bánat, ha a kezem fogod.

Fent a tetőd vigyázón, hiába is ázik,
lent alatta meleg van nincs, aki fázik.

Fent az égen beszél a nagy telihold,
lent a szó szabad, nincs ok, hogy titkold.

Fent a csillag éjjelre, láthatón ragyog,
lent a kedves füledbe szeret, így gagyog.

Míg így fogynak boldogságban a napok,
fent és lent két szempár egymásra csacsog.


Alkalmazkodás


Napsütésben Napként ragyogsz,
felhős égnek, te szürke színe vagy,
víztérben halak-nak helyet hagysz,
s hideg télben jéggé váltan vacogsz.

Hiába ragyogsz vissza, megéget
a kedvesnek tűnő napfényed.

Hiába leszel szürke, mint az ég,
eső áztat, kínt szór fejedre a jég.

Hiába hagyod a halakat előre,
fröccsen szavad - mi nem cél -, sértőre.

Hiába leszel jég, ha nagy a hideg,
mert kifagy szerelemben hű szíved.

Hol nem tudsz lenni saját magad,
nem akarnak, megtűrtként tartanak.

Csillagok hazudnak fényt


Nocsak; az esti fények elérhetők,
nemcsak sötét van és szenvedés,
szeretet-csillag van, hű megértés,
találsz tökéletes örök-szeretőt.

Nem hazug a mesterséges fény,
a gyertyaláng is megért téged,
igaz, hű illatőrződ megéget,
nem átlagos, ha szerető lény.

A meleg, a télben sem álom,
nem lehet mindig fehér a hó,
szeretni kell, s bántás nélkül jó,
kis-mosolyod párnámra várom.

A csillagok hazudnak fura fényt,
színtelen szerelem, nem szürke,
csend csal meg, de nem olyan fürge,
lekoptatod az egyke eseményt.

Ellopott évek tizedét rakod,
leszívja szíved szeretetét,
és éden hálód négy emeletét,
fejedből ki sem vakargatod.

Ez lenne cél: hűség is fájdalom!
elég abból, ha hazug szerelem,
nem dobhatsz át mást sem a szeren,
szavam igaz! Fáj? ...azt is vállalom.


Vidám vigasz


Földön járás késztet,
nem törődöm az enyészet,
amíg kiesnek gondolatok,
gurulnak, mint piros pontok,
nem lesz vár a bástya rostok,
amely a világot adja, teszi,
bántja, valóságot úgy találja ki.

Földön jár a jókedv,
nem szűköl temérdek jó terv,
hiányos bánat, a nevetés
bátorít, kényes vallás kevés,
amely egyedi és nem mesés,
szíved szottyan szelíd magadba,
boldog légy, gond is azt mondja.

Földön élünk imigyen,
ha nem is jól, mégse irigyen,
zárt folyosónk a bátor bér,
nem hív százszor, mint testvér,
legyen minden úgy, vagy kövér,
semmi se legyen most sem elég,
dobbanjon szíve földeden feléd.

Földön kopik a szelid,
hozzá szoktat egy száraz szolid
roppantó akarat, tesz, vakar,
na meg nagy kék éggel takar,
semmi sem elég, legyen magyar,
jövőnkbe ne éljen félsz, egyben
a vidám vigasz is jó agylebeny.


Látom a lelked


Látom a lelked oly hófehér,
mézben úszó tested ölelem
s ezer wattal égek, csak feléd,
hogy múljon minden gyötrelem,
mit nem érdemelsz és már elég.

Látom magamat tisztán benned,
ahogy lelkemet lelked öleli,
s milyensége engem is bemeszel,
vidám szíved, szívem követi,
ezután minden programom leszel.

Fehér a lelked, de nem hideg,
meleg árnyainktól igen édenes,
mosolyom kerek arcodat festi be,
szeretés van, a többi nem érdekes!
Nézz és szemem, szemedet érti meg.

Végképp nem


Kosárfonó ujjaink virágként
szárba szökkennek érintésre,
ahogy összefűzzük kezeinket,
érintés varázsa igéz mesét
és szójárásainkat térképezzük
a természet hangjával kottázva.

Urbanisztikus lélekjáróként
ösztönösen vizslatjuk a mintát,
a valóságot varázslatosnak
hisszük, amint az egyezőség
túl valószerűtlenül véletlen,
szigorú és szűnni nem akaró.

Bizsergő sejtjeinken nyílik
a másnap valós világa, örökre
letölthető formája pattog
az idegszálainkon, maradunk
ettől kissé különcök és bátrak
a tegnap emlékéhez kötődve.

Ráncainkat az öröm szerkeszti
mint egyedi képszerkesztő program,
nevetéstől feloszló ingeren
nem engedi részegedni múló
bánaton alapuló kapcsolat
láncszemét, de gyengülni végképp nem.


Hűséges társ


Esküszöm kígyót melengettem
támaszra szoruló értelem helyett
előbb csak kiadta otthonom
majd elvette mi maradt hon
aztán bérbe adta lelakott lelkét
hogy látszólagosan legyen lét
egy hétre négyre vagy négy évre
eddig tart tarthatna kevesebbre...
bár tény vagyonra nem utazott
kirúgott még mielőtt lelakom
a segget miért más rajonghatott
hontalanság hova tartozom
fejem felett városi levelek
válaszfal a járdaszigetem
a fákat hallom suttogni én
hűséges társam beszélő gyökér...

Temetlek


Temetni születtem,
fanyar dallamokra égve
újra veszítettem;
halandó rajongott értem.

Temetnem kell téged
alkotó kezemben tartott
száraz szívverésed;
nem dobog, pedig nem halott.

Temetem a hamvad
minden porszemért küzdöttem,
perced sorra sarjad;
minden napodért küszködtem.

Temetlek, mert lehet,
bár ideg ölt meg bennem,
szeretve nem tehet
tönkre emléked; mit csentem.


Ne számold


Ne számold a fűszálakat,
csak legyél jó természet,
napként nézz rá, áradhat
szépítő szemed s legelhet.

Ne számold a virágszálat,
mit egyenként csodálhatsz,
és humusszal táplálva,
nőies kelyhére vigyázhatsz.

Ne számold a bimbóit,
nyíljon neked és másnak,
méheknek add ép porzóit
szépségét tőled a világnak.

Ne számold a könnyeidet,
minden cseppje igazgyöngy,
boldogságos földjeidet
fedi, mint termékeny göröngy.


Szavak rabja


Szavak rabja, boldogan leszel kevés,
nem sejthetően és nem is értenéd
más szavait, csak szerelem beszéd,
mint éhes kor, törött tányérból evés.

Szavak rabja az, ki kicsit is szeret,
ezt a szót ismeri, de sok szeletre
aprózza érzéseit, mit tehetne
viszi vakon, a meddő tehenet.

Szavak rabja nem tudja ugyan ezt
elveszett a lélegzetben, de éberség
megvezeti, a szeretem stréberség,
s ha kidobják sem veszi észre feszt.


Vidék


Az út tapad a fák alá
szallagként fut tovább,
padkán szétszórt mészkő ül
jótól halad a lazaság,
Letaposva jól megbecsült.

A parkot az árnyék veti,
a madarak ezt is élvezik,
kikelni abból semmit hagy,
nem tömi az senki begyit,
de örömhöz nem kell mag.

Fák kapaszkodnak ég felé.
Talán oda vágynak örökké,
vagy istenüket keresik,
imára küldve összes levelét,
aztán fáradt őszbe elhullik.

Egyedül


Egyedüllétre nem szül lét
Vagy csak rontónak vagy,
ezért!
Nem akarsz egyedül..
egyet kapsz, csak keserűt,
ezért!
Megrontod azt, ha nem akarod
Benne van ideges alakod,
ezért!
Láttál jót s még rosszabbat,
Burjánzó sejt szövet szakad
ezért!
Fogyatkozó megújuló legek
Rátapadós múlt feleslegek:
ezért!

Vesszőfutásom

Itt ülök sitt kupac tetején
ez az mi jár kicsiny bűneimért.
Hiába minden óvott percem
átok ülhet, átkos évezredemen,
belülről romló romlatlan rondó.
Csak kínlódásom türelmetlen?
A sejtek rendezetlen kottája
hova szóljon jegyem próbája,
nem tudom hol s miként,
miértektől zúgó vég kérdés,
mintha bármelyik percben
végéhez érne e színdarab
végtelennek tűnő eleje.
Még meddig kell húzni,
nyúzott sorstól nem búcsúzni,
már érezhetően lehetetlen.

A bukó ablakok félelmét
fájdalmas nyikorgásban
szüli a gravitáció ős-ereje,
hogy aztán egy aprócska
csavar szakadása törje ketté.
Láthatatlan akar lenni a Nap
Fénye másokat vakítani akarva
célját gonoszság tölti be
teli világának hogyanja,
rontása házi pokolgép árnya,
mi egyszer a poklát okádva
fizikai feledése legyen a világra.

A csillagok csak messziről
hitetik el hogy jóságosak,
minden ármánya a világnak
Már ki volt eddig próbálva.

Vele szöknék


Emelet, sorházi szelet,
csatornavas, számtalan
számolatlan szelek
keserűsége a számban.

Bezárva megfelelések
hűséggel tűrt napjaiba,
alattam lomos, leomlott
lépcsők, már láttamokba.

Sütőtököt csípett a dér
számban égett érzete,
hol elfolyó, hol kemény
mint szerető végzete.

Saját ágyamban fekve
vagyok magam vendége,
saját énemnek betege,
ápoltja és végtelensége.

Nyitott ablakok hidege,
áporodó város vére,
az éjszagú élet idege,
kilökött társaság miértje.

Magamnak vagyok vége,
lázadó korok kéke,
testemnek testvére,
önkéztől káros képe.

Mindenség tere vagyok
Hibás gondolat heve,
hessegetve a gonoszt,
piszok a tisztaság tere.

Elindul egy szökőkút,
Vele szöknék az égbe,
De visszalök az is, a rút
Viharral vissza térve.

Felhő vagyok



Felhő vagyok, kerülgetlek,
ne érjenek esőcseppek,
oly messziről így kedvellek.

Óvnálak a széltől, fagytól,
de nem óvhatlak magamtól
szemed szép, de nem a szótól.

Veled vagyok, nem melletted,
benned leszek, ha elengedlek,
addj engem a végtelenhez.

Árnyékodban árnyék legyek,
a fényedben napként nézlek,
vakon se felejts engem, kérlek.

Csoda cselleng körülöttem,
ha itt vagy a közelemben,
szó-csengőm szólít helyettem.

Több vagy te már minden jónál,
kérlek, mindig hozzám szóljál,
a csend is többet ér a szónál.



Hallani akarlak


Zajokat tanulom, csendben,
hajszálad hasadását hallom,
szíved lüktetése az hatalom,
illatodat, régen elcsentem.

Zajokból élek, ha a ricsaj nagy,
bujdosik vágy, kerek a derékalj
zaj is csitul, ha a sóhajod halk,
hallani akarlak, ha velem vagy.


Mit akarhat


Látod a végét a valóságnak,
megvehető a légies világod,
hogy is lehet vége a botnak,
mikor azt nézed hova is vágod.

Egyszer a kábel visszakavarhat,
bedugható volt a konnektorba,
azt vágja meg csak, aki akarja,
égnek áll a haj, mit is akarhat.


Otthon

Üres falak maradtak
a kis szobámban,
néma fények táplálnak
esti napszámban.

Hány otthon sír utánam
tán ki is hűltek,
de forróságuk mában
rám hidegültek.

Első, szülői fészek
Szülői érdem,
első költői képek
Hol, versbe értem.

Aztán a hűs legénylak
néma szerelem
Nem lett az soha kéjlak
Csak al-bérletem.

Jött Maros-part, veszélyes
vizekre mentem.
Sötét haj, volt szeszélyes
szívből kivertem.

Gangos ház, meleg otthon
itt ért meg a család,
Lett nyárba full't zordon,
itt voltam galád.

Kúria, mint várkastély
Ákos otthona
Sírba hullt, mint rostély
Vissza a porba.

Szakadt lepedők sora
várnak vándor évek,
Nem tér vissza már soha
otthonos fészek.

30 év


Zsenge ifjúság tombolt
zöld leveleken,
hol bujkál ágak között,
s lassú vágy serken.

Test a testre sramlira
álmot ébresztve,
szép szemek egy vágynyira
nézett érte veszve.

Nem szólt, nem kellette,
szólt helyette szív,
meg az édes türelme
s lelke, impulzív.

Szerelmes szemek párja
rezzenetlen-ül,
most zárt szomorúsága
tág pupillán ül.

Ennek ára 30 év,
két élet útja,
emléke élénken él
nem hullott kútba.

(Egy 30 éve múlt kapcsolat margójára...)

Fény a szemekben


Nap a szemekben,
pici égő pirula,
pillantás nélkül,
hirtelen égetett meg.

Fény a szemekben,
lélek apró szolga,
látom magam benne,
mert oda születtem.

Lelkem e szemekbe,
t'án egyszer beérik,
s lesz az, mezítelen
ős-lelkem szigete.

"Ildikónak ajánlva"

Másik világ


Egy másik bolygón születtél,
hol a hazug lét ismeretlen,
a szó nem olyan, mint üres tér.

Egy másik vágyat tanultál,
hol nem lehet megbukni,
de mégsem a rektor gratulál.

Egy másik világban éltél,
hol ismeretlen a gonosz,
s még gondolatban sem féltél.


Szeretve lenni


Az ember, szeretve
nem lesz éhes,
szeretni vágyása,
pedig folyadék,
ha nem szárad ki,
akkor lesz képes,
szeretni egyet
s nem jut maradék.


A büszkeség marad



Bizalmatlanul kérted a bizalmat,
közben elvesztetted önmagad,
nem engem szerettél, saját magad,
vad lettem, mert kilöktél vadaknak.

Túl jó volt az otthon veled,
túlságosan otthonossá tettem,
maradtak a szürke falak neked,
mert a csillagok alá születtem.

Bámulom a kék eget, kizárva
képzeltem: milyen a felhők alatt,
veled nem éheztem a világra,
virtuális némaság volt a falat.

A szekér kerék nélkül illúzió,
megelőz az is, ki sosem akart.
hiába taszítja egy-egy jóakaró,
süllyedő szekér s három év maradt.

Virtuális világod megmarad,
a horogra akadt aranyhalat
elengedted, ezt csak te kívántad,
megérett benned a kettős akarat.

Te nem engem siratsz, csak gyászodat,
a három éved hiányzik, elvehetted
büszkeségem, még egyszer nem kaptad,
addig is szürkén szerettem veled.


A kalap


Háborúba indul a kalap,
alatta egy elvakult alak.
Mintha pénztárhoz vonulna,
kifizetik míg nem lesz hulla.

Dohányfüstös a kalap,
alatta füstöl egy nyurga alak,
izzadság szagú a bére,
nem sokára folyik a vére.

Földön hever lyukas kalap,
mellette egy okos alak,
céltábla volt a beosztása,
fizetését megkapta utoljára.


Anyák napjára


Édesanya volt,
mikor kicsi voltam
óvott víztől, széltől,
Édesanyám! - mondtam.

Anya lett aztán,
leckét belém verte,
- újra - , mondta újra
így írom most versbe.

Mama lett aztán,
a jóságos és édes,
nem nevelte gyerekem,
csak nevetve mérges.

Most Édesanya újra,
és hogy nevelt engem,
arra most már büszke,
magával elégedetlen.

2017.06.07.


Tettek peremén


Mikor nem számtalan az ölelés,
hiába szól tercina érkezés,
rideg kályha lett a vár, otthonod,
búcsút inthetsz, ez a dolgod.

Mikor aránytalanság sem arányos
lehetsz anya, mindegy fiús, lányos,
csillagok koppanása halványodó,
savanyú tejút, rátartin rontó.

Mikor ablakban egyedül ül a múlt
steril szobában, kiirtva mi ott dúlt,
hol egy a lélek a tettek tenyerén,
hideg szél fúj az utad peremén.

Mikor a déli napsütés sem vakít,
nincs megfelelés, nincs ki sarkít,
elvesztett szerelem... neveletlen,
nem döglött meg, mert az nem ilyen.

Mikor meghaltál a kék ég alatt,
sebtében gyászoltak vadak s halak,
elmaradt a szeretet és tisztelet,
nem kellett, elveszett majd megveszett.

Ablak a világra


Itt nevetünk a bátor bor dalán,
amíg sarok póznákra köthetnek
szúrós szagú húrokat talán,
közben urak, rólunk-ránk köphetnek.

A szenteket ünneppé degradáltan,
biztosnak hisszük a szűkös alkonyt,
hőszigetelt heves gondolatainkban
már irigyeljük Lautreimont-ot s Platón-t.

Ablak a világra sornyi plazma,
mögötte a semmisség lektorál,
ünneplés okát régen elhagyva,
vak-életünk múlandón perforál.

Mi azért jól mulatunk emberek,
falak ütőere spriccel viccet,
ha szorítanak is kő-keretek,
névelővé avanzsáljuk a SIC-et.

Nagyon bátor


Nálunk a társasházak hegyek,
minden nap megmászunk egyet,
aztán másikat is vasárnap,
ha oda szólít egy születésnap.

Erdőinkben bronz szobrok állnak,
tiszták, ha nincs kit botránkoztat,
ha mégis kortárs lenne talán,
festék minta, dísz az oldalán.

Ellenfélnek kiálthatsz felhőt földnek,
ha árnyékol, esővel nem öntözget,
ha sötétbe borul és villámokat szór,
akkor sem ellenség, csak nagyon bátor.

Járai Rudolf képe

Szabad a remény


Hulladékból emelkedik
a méregkeverő szellem
fel, a piedesztálra
és nemes gondolatok
büntetése az adó,
tizednél nagyobb számba.

Funkcionális szakik,
győznek le ész érveket,
doktori cím smafu,
és a butaság kora
köszönt erre az égre,
tehetség marad kamu.

Civillé emelkedett
a művészet lényege,
vergődik a tömény tény,
ketrecből látogató
véres vadakra tekint,
csak így szabad a remény.

Ki a rácsokat töri,
végül ládában végzi,
és kukkolásért fizet,
ez lenne a szabadság,
miért küzdött Petőfi
s álmodott borból vizet.


Romlatlanok


Orgona illatú utcákban jártam,
repedt járdákon ott szökelltem
a virágládás ablakok alatt.
A fű ott zöldellt először nekem.

Sváb ház gangján pihenő padon,
hideg teát szótlanul szopogatva,
valaki nyájasat köpve árokparton,
szidta Kádárt, kárát számon adva.

Napköziből szökve csíptek szelek,
csatorna parti jégtáncot járva,
első pofonok árnyékában, kerek
volt a táj, örökre szívembe zárva.

Ott romlott minden, mit kusba zsebelt,
bár roskadt a kolbász ízű padlás,
közben korsóból vizet ívót nevelt
a rendszer s a kollaboráns főhajtás.

A fűből fúj, a fából friss füst-hajtást,
szemfülesből szemtelen perre hajtót,
doktorokból csinált csóró szolgát,
szolgából lett úr lett mára sajtód.

Neked csak penészes morzsa maradt,
míg más a sikérbe majd  belefullad
ő az unott, kedvtelen, s dologtalan,
de kasszíroz, munkáján jól mulat.


Pénteki pillanat


Megint péntek van,
A hétköznap vidám vasárnapja,
Mai est a hétvégére hajló nap,
mikor újabb hetet hagyunk hátra.

Ez is csak egy pillanat,
ha van idő, vagy tiszta agenda,
egyetlen bejegyzése a virradat,
a lét, pillanat-rácsot tartó lamella.

Az élet egy pillanat,
benne kedves kezdet és zajos vég,
mikor öröm vezérli álmainkat,
az utolsó leheletig, semmi sem elég.



Kettős front


Kettős front zúzza szét a tavaszt,
statikus rezgések vibrálnak,
permeteznek gátlószereket
az agypályán szorgosan botladozó
ötletek visszafogására.

A munkakedv is padlóra ül,
játszadozik óvodai szellemével.
Most az ügynök is ügyetlen,
a máskor oly kegyes ügyfele,
idegesítőn beszól kelletlen.

Míg az eső el nem ered végre,
minden perc és táv kétszeres
és kényszeres erőltető küzdősport,
nem segít se dopping se liter kávé
vajon mikor ér véget ez az akkord.


Öngyulladás


Otthon érzed magad?
A tárgyak súgnak neked édes otthont,
pedig csak a beléjük bújt lelked
hangulata, egyénisége sugárzik,
nem más, csak a meleg emléked.

A lomtalanításkor árva szemétként
hevernek szanaszét, lelketlenül,
pedig ezek azok a tárgyak még,
már nem tartozik hozzájuk lélek,
csak kacatoknak tűnő hidegség.

Kacat-forradalom, felizzik néha
a benne lévő lelkek látomása.
ezért lobban lángra a szemét halom,
azt mondják - kémia ez is -, de nézd;
A fekete füstben, ott van néhány otthon.



Empatikus nem gyógyszerész


Az empatikus nem gyógyszerész,
ahogy a rossz tanulóból lehet
politikus, ahhoz nem kell sok ész.

Empátiát receptre kapni nem lehet,
csak meggyőződéses bosszúból
lehet írni ellene, irtó cifra törvényeket.

Az együttérzés nem párt s nem egyetem,
nem nyugdíjas állás, se beosztás,
nem is él meg a költségtérítéseken.

Az csak két lábon járó józanítás,
mert mentes tőle a pénz és a buta,
mindenféle fura részegítő számítás.



A programozó lelke


A programozó nem pogromtól való,
csak sorokat szaporító
kódokkal manipuláló gyógyító.

Amíg a tegekkel játszik naphosszat
a cseten csattan ostora,
hiába sok ezer sor, ha az üzenet csak egy hiba.

Ha a négyszáznégyet meg is oldja
fut a szekere az ötszáznégyes kódba,
nem látszik a lelke, csak fut a kódja a holdba.

Szriptekkel alszik és nem hál mással
csak ha a májeskuel felállt,
de még így is gyermekére rövid, autista élet vár.


Vasárnapi capriccio


A járda keresztbe a parkon,
szeleteli az andalgók járását
párok összefont ujjai,
mintát ütnek a vasárnapon.

Eltűntek a játszótéri vaskeresztek,
gömbök és zöld szörnyek,
a libikókák is már autógyári
ó-technikai melléktermékek.

A házak lassan gömbölyödnek,
a szigetelések puffasztják,
ablakszemek is mélyen ülnek,
vézna redői alig csörömpölnek.

Csak az ég, ami látszólag régi,
kékes bájat ont a mindenségből,
kitudja mikor indult és mi végből,
s áldásunk, vagy áldozatunk kéri.


Légy kisded


Ég a határ..
s ha nem tanítottak harcolni,
hátadra a korom keresztet tetovál.

Perzselő puritánok
kezében vannak a kódok,
saját parazsadban felégetik tudásod.

Egérszagú széna
mely könnyen lángra lobban
égése elmúlik, a lélek-parazsa soha.

Csoda elhalt...
de legalább mesék örömén,
légy kisded újra, mikor szemed csukva.


Felébredt a csend


Felébredt a csend,
ahogy felébred az éj
Felébred a test
is és felébred a kéj,
Felébred a hold
is, ha lenyugszik a nap
suhan az élet
röpke pillanat alatt.

Elárul a lélek,
ahogy elárul a tény
Elárul szavad,
pedig nem rólam beszél,
Elárul a jegy
és jegyben járók sora,
elszalad fényed
nem jön vissza soha.


Lezuhant a fény


Ma is vártalak
szuszogásod sincs velem,
Boldogság eltűnt,
nincs már nekem életem.

Dörög az ég kint,
te nem dörögsz már velem,
leszakad éj is,
csend maradt az én felem.

Vastag por lennék,
mit elsöpör egy ecset?
lezuhan a fény,
megkaptam a sötétet.

Féltékeny tér



A felhők vitorláznak az égen,
testüket szaggatják szüntelen,
a szűnni nem akaró szelek.
Kérhetetlen, hogy felejtsenek.

A szelek ütköznek felhőbe,
pamacsaik bosszantják őket,
szegett kedvüket egyengetik,
jövőjük kedvükön sem múlik.

Levedlik eső-köpönyegüket,
a furfangos felleg ősi-hölgyek,
aktos pucérság maga a permet,
szívedből senkit ki nem verhet.

A huzatnak féltestvére a szél,
szélénél érinti féltékeny tér,
ó-dimenziója kissé lyukas,
folyóvá dagad, ha nem is ludas.


Mi a szerelem


A szerelem virág, jégből születő,
vakító szirma a hónál fehérebb.
Amíg testünk a fagyos télben
didereg, léte lelkeket melengető.

Minden tárgyban ott van szíve,
csészén, kanálon hagy egy jelet,
amint simító kezével keverget.
Ajka édes csók, fénye a tea színe.

Lobban lehelete, levél ablakon,
ahogy kitekintve jöttét várja,
lélek-zet kép, szeretem virágja,
ölelése fogad, éget, átüt kabáton.

Avokádóba zárva


Otthontalanná tettél!
Jövőm zárt szobában fél,
távoli csillagokba taszít,
csendszagú ested vakít.

Szótlanság kiáltott feléd,
bocsánat bukdácsolhat még,
vörös rózsa csak lenn hever,
nem bírja, annyi a teher.

Csillagköd fordul felé,
robotolhat föld és ég,
sejtek nem burjánzanak,
feromon magára marad.

Elvesztett lélegzet,
vakká tett képzelet,
bármi jő, utána a vég,
előbb halál, de nem elég;

avokádóba zárva égsz!

Kapcsolat


Étlapról rendelt
flambírozott kapcsolat,
ellobban a láng,
ki is hűl egy perc alatt.

Szakadnak felhők
az ég alján, válás vacakol,
szél hozza esőt,
elmossa azt, nem maszatol.



Társnak


Nem születtem társnak,
ezért mindig bocsánatot kérek
nem leszek az övék
pedig szeretnek lányok, ledérek.

Nem születtél társnak,
mert mindenben az ellent látod,
megmaradsz másnak,
remény marad, talán meg nem bánod.

Ha mondom


Ha mondom fehér
szerinted az éjre gondolok,
Ha azt mondom ledér,
szerinted másra gondolok
Ha azt mondom szeretnék,
szerinted máshová kacsintok.

Azt mondom hallgatok
és benned nő kétség, a gonoszok
Azt mondom bolondok,
mondod legyünk mással boldogok,
azt mondom hallgatok,
csak addig hallgatok.
Így neked, meghalhatok.

Döntés


Hiába is úr
a végtelen szerelem
kispadon is túl
nem vagy ellenem
így t'án nem nyel el a kút

más keserűsége veszélyes láp
ha beleragadsz
kedves is kesernek lát
ne is mond nekem
nincs ebben közös út
viszlát temetésemen

felfogod-e azt
mit egészséggel lehet
hol beteg a lélek
azt nem gyógyítja
csak talán egy betegebb