Látom a lelked


Látom a lelked oly hófehér,
mézben úszó tested ölelem
s ezer wattal égek, csak feléd,
hogy múljon minden gyötrelem,
mit nem érdemelsz és már elég.

Látom magamat tisztán benned,
ahogy lelkemet lelked öleli,
s milyensége engem is bemeszel,
vidám szíved, szívem követi,
ezután minden programom leszel.

Fehér a lelked, de nem hideg,
meleg árnyainktól igen édenes,
mosolyom kerek arcodat festi be,
szeretés van, a többi nem érdekes!
Nézz és szemem, szemedet érti meg.

Végképp nem


Kosárfonó ujjaink virágként
szárba szökkennek érintésre,
ahogy összefűzzük kezeinket,
érintés varázsa igéz mesét
és szójárásainkat térképezzük
a természet hangjával kottázva.

Urbanisztikus lélekjáróként
ösztönösen vizslatjuk a mintát,
a valóságot varázslatosnak
hisszük, amint az egyezőség
túl valószerűtlenül véletlen,
szigorú és szűnni nem akaró.

Bizsergő sejtjeinken nyílik
a másnap valós világa, örökre
letölthető formája pattog
az idegszálainkon, maradunk
ettől kissé különcök és bátrak
a tegnap emlékéhez kötődve.

Ráncainkat az öröm szerkeszti
mint egyedi képszerkesztő program,
nevetéstől feloszló ingeren
nem engedi részegedni múló
bánaton alapuló kapcsolat
láncszemét, de gyengülni végképp nem.


Hűséges társ


Esküszöm kígyót melengettem
támaszra szoruló értelem helyett
előbb csak kiadta otthonom
majd elvette mi maradt hon
aztán bérbe adta lelakott lelkét
hogy látszólagosan legyen lét
egy hétre négyre vagy négy évre
eddig tart tarthatna kevesebbre...
bár tény vagyonra nem utazott
kirúgott még mielőtt lelakom
a segget miért más rajonghatott
hontalanság hova tartozom
fejem felett városi levelek
válaszfal a járdaszigetem
a fákat hallom suttogni én
hűséges társam beszélő gyökér...