A féltés



Szelek küzdenek odafent,
ólom-szín felhőkkel,
az este messze, itt lent
áldásos esőkkel jöhet el.
Hideg nyári napon, hűvösebb
a hegyezett halom,
de jó léleknek közös álom,
ragaszkodó féltés és oltalom.

Fodros szoknya, fodros felhőkkel
játszó ruhát kap a lélek,
nyugodtan nézünk elé,
minden estén gyúló száz érzésnek.
Szürkülnek a fények,
felhők mögé bújhat a Nap,
mint nagynak becézett szerelem,
elbújik ez is egy perc alatt.

Hazavár a féltés, hazavár
az olthatatlan oltalom,
újra gyúl a szív és csak neki,
mindig, tárva-nyitva odaadod.
Ha oda adtad az jobb,
mint egy pészméker,
tüzes virág lesz gondozott estéd,
kisebb-nagyobb mértékkel.

Az otthon fénye meleg itt,
bejárata menő, mennybéli boldogság,
nem is tudsz így beteg lenni,
jobb ez mint ezernyi vakcina, orvosság.

Fent és lent


Fent az égen melegen ragyog a Nap,
lent a földön óriás csillagok a vágyak.

Fent a légben repül egy madár
lent a fészek sem üresen vár.

Fent a fejben minden úgy forog
lent nincsen bánat, ha a kezem fogod.

Fent a tetőd vigyázón, hiába is ázik,
lent alatta meleg van nincs, aki fázik.

Fent az égen beszél a nagy telihold,
lent a szó szabad, nincs ok, hogy titkold.

Fent a csillag éjjelre, láthatón ragyog,
lent a kedves füledbe szeret, így gagyog.

Míg így fogynak boldogságban a napok,
fent és lent két szempár egymásra csacsog.


Alkalmazkodás


Napsütésben Napként ragyogsz,
felhős égnek, te szürke színe vagy,
víztérben halak-nak helyet hagysz,
s hideg télben jéggé váltan vacogsz.

Hiába ragyogsz vissza, megéget
a kedvesnek tűnő napfényed.

Hiába leszel szürke, mint az ég,
eső áztat, kínt szór fejedre a jég.

Hiába hagyod a halakat előre,
fröccsen szavad - mi nem cél -, sértőre.

Hiába leszel jég, ha nagy a hideg,
mert kifagy szerelemben hű szíved.

Hol nem tudsz lenni saját magad,
nem akarnak, megtűrtként tartanak.