A hegyek majd


Nyomorba mártózik a világ,
ahogyan hegyet borítanak fák.
Sziklát mocskol be rothadt avar,
a forrás szikkadt íze már fanyar.

Ahogy eget fertőz felhők hege,
úgy szürkül gyermekeink szeme.
Szedál a buta krákogó sötét,
árnyas gondolat gúzst köt köréd.

Így múlik végül mostan múltja,
tudás tőzege fordul dög-kútba.
De feltör még az ész, mint gejzír,
leforrázva a mocskot, szégyenpírt.

A hegyek majd magasabbra törnek,
ha szó súlya üres sorba törhet.
Lesz még kard helyén böfögő vér,
s éh-halál fut, lohol, vissza sem tér.


Három színű


Három színű a zászló,
Az első a vér, mi csöppen,
ha nem csorog,
akkor szívétől szakad,
sebek sora, sors ostoba,
vér, miből kinő jogod.

A második a szűz hangja,
nem kiabál, nem kalandod,
elveszik hát, vagy odaadja,
szemfényt vesztő harangod,
van, ki megjárva is maradva.

A harmadik kel rügyekké,
ölelő tavasz, őszi enyészet,
fonnyadt titkos tűlevél,
amely holtan szúrhat belétek.

2017.12.29.

Hang vagyok


Hang vagyok mindig,
akkor is, ha hallgatok,
ha nyílik is a szám,
és akkor is, ha hallgatok,
ha beszélsz is hozzám
akkor is, a hang vagyok,
vádaskodás semmiért,
akkor is, a hang vagyok,
némán szeretetre várva
akkor is, ha hallgatok,
amikor kiabálok,
akkor is, a hang vagyok,
nem miattam, más miatt,
olyan, mint mikor hallgatok.

Az idő nyelvén


Romházzal ékesített a puszta,
egykor az esti fán csillag fütyölt,
vagy hajnal éppen csak parázslott,
ekétől mozdult életre e föld.

Kihalt már a tanya, a nemzedék,
bárhogyan is húzta-vonta volna,
hol elég volt a kétkezi kenyér,
ott birtokos most a vadrózsa.

Tetőn fény kacsint be, lyukba fullad,
szitával szűrt hitek jöttön-jőve,
házi-áldás ajtó mellett s hervadó
növénnyel a falak körbe nőve.

Már a múlté az, mi volt való,
vályog-szobrok puszta-szerte,
formálja ős-erő, víz, erózió,
mementó parlaggal körülöltve.

Taposva egy új kor alvó küszöbét,
adunk esélyt örök esti fénynek,
s míg eltűnik minden elő-szülött,
munka földönfutóvá tehet téged.

Hiába népesedik a föld újra és
lépsz hegyre, repülsz égre-másra,
nem kezdhetsz mást a hamvával,
szavakkal szórod a pusztaságra.

Hagyomány él, ifjan öregedő,
szunnyadó parázs őrzi e várat,
közben a fellobbanó tűztől rettegő
ifjak, hagyományból sírdogálnak.

Talán szökken a tisztelet megint,
kereszteden neveddel hirdetvén,
hirdet addig, míg emléked tűnik,
aztán minden alél az idő nyelvén.









Szó elszáll


Hova száll a szó a szánkból,
merre megy és ki hallja meg,
éterből visszatér-e s mikor?
angyalszárnyon száll-e szíved,
ritmusán érződik-e nyomor.

Akinek szól és akinek nem,
boldogságos, ünnepi, röppenő,
szép szónak párja nincsen,
de ha az durva és leteremtő,
dölyfösek sem érthetik meg.

Hangokat szavakká gyúrnak,
világunkban milyen érzést hoz,
ha némán gyertyák gyúlnak,
szó elszáll, 'csendelő múltunkhoz,
hol csevegő szelek, fákat fújnak.

De ágyúként dőrgedező szavak,
szítanak vérlázító háborút,
csellengő csilingelő ajkakat,
nyomhat el az összes fejlábú
s féreg nyelven szóló nagyurak.

Harangszó helyett a harag divat,
pimasz pondrók követelnek csendet,
fejjel döngethetünk tégla falat,
akkor és most senkit se szerethet,
ki azt hiteti, övé a nagy-falat.



Papír-kor


Leültem a lét piciny peremén,
parkkal satírozott tömbök tövén,
hátam támasza jövő jelene,
lábam lógva opálos időbe.
Árnyékában, amit építettem,
rögzítve pár piciny versben.
A valóság cukros-citrus lét,
bennem hordozza üzenetét,
épített rendszerekben lettem
terv, volt sok minden helyette,
édes-savanyú lelkek leve.

Papír-korból jöttem, a maszatos
gyűrött múltak kosarából
kitörten, a technika hálóból
merítve, kollaborált tudósként
készült életünk, az okos fény.
Tőletek szublimáltam magam,
hogy lássatok a szivárványban,
degradálhat egy új nemzedék
eképpen, a képre képtelenség.
Korunk letagadhatatlansága
vigyáz, vagy a digitális mása.


Belső bánat


Fej-nehéz lettem mint egy torony,
az értelmetlent nem érhetem utol ,
fekete kezem, és fehér az iszony,
mozdonyom egy koron át csahol.

Csontjaim felhőkarcolója áll,
belső bánatom takarja szövet,
régi fazon, közeleg a fekete bál,
mégse potyogtatom a gyöngyöket.



Érintős élet


Születésünk csengőhangja sírás,
sűrű sárfogadó ciszternák,
túlélésünk záloga a hízás,
és a szembe ötlő dilemmák.

Érintésre feléledő lélekhang,
kék létben lapozható test,
egy három dimenziós kaland,
ha süt a Nap, vagy sötét az est.

Éjszakákon át tarthat az utazás,
villámok tüskéi közt suhanunk,
hallható dörgés, meg szív dobbanás,
majd csendben a halálba zuhanunk.


Jelened vagyok


A Nappal s veled ébredek fel,
minden rossz kizárva odakint,
ölelésed hasonul forrás vízzel,
és mosolyod adja a vitamint.

Jelened vagyok, ezt szeretem,
a múlt hibái hoztak hozzád,
örökké tart majd e szerelem,
az élet adja meg a hosszát.

Arcod csókkal szórom tele én,
együtt kiált a néma érzés,
lelkünk éber az álmok éjjelén,
minden más csak szófecsérlés.


2017. december


Nyertes


Nyakamba vettem egész életem,
más sem vagyok,
csak egy zsáknyi tömör félelem.

Zárt ajtó a becsületem bére,
kulcs s kulcstartó,
maréknyi fillér az értéke.

Azzal megyek, mivel  jöttem,
földönfutó nyertes,
fődíjra érdemes csöndem.

Nem ér semmit, talán azt hiszed,
örök érték nekem;
ha értem dobban, kicsinyke szíved.



Ne csodálkozz


Csupaszon születtünk az ég alá,
ez alól nincsen kivétel,
van, kinek a ránca is hazugság,
mégsem festünk a vérével.

Köldökzsinórod bármily erős,
darabig a részed,
édesanyádhoz, ha már nem köt,
sorsa lesz enyészet.

Szavakkal bánthatsz, különb vagy?
Gusztustalan prioritás!
ne csodálkozz, ha vagyonodban,
utód lesz a frivolitás.


Van e még


Ott a lent'-ben magasan trónod,
kényelem valamikből ácsolva,
javakba fulladó mondanivalód
szárnyalhat, szavakkal mázolva.

Van e még a lentinél is alább,
kin nem uralkodhat hazug lég,
trágár monológod egyre lazább,
mint látszat-fényű alkony-ég.

Rendetlenkedő ragokkal alszol el,
álmod tudathasadással méred,
tövis tiarád hordva fölénnyel,
sorsod foglya elcseppenő véred.




Tiltott korban


Nyomot hagy titkos képlet,
sejtek szapora ránccá öregedtek,
rajtam lóg avétos élményed,
mást nem látsz, nem is remélhettek.

Vezekelnem is kellene,
bár tudnám mi a bűn születésem okán,
fél évszázadom, benne
szülőanyám, kivel voltam szülőszobán.

Tiltott korban nőttem fel,
ahogy mai az egyetlen evidencia,
ki mostanában született,
neki talán ez lesz majd a tiltott kora.

Tiltott korban születtem,
akkor tiltott más sem volt, csak a mai kor.
bár ezért kell fizetnem,
nem tagadható, most már kopott bocskor.

Állatok között


Ha más nem
én számon tartom magamat
fegyverek helyett
kezemben tartom jóságomat
sorsom bár bizarr
nem olthatom el ezt a tüzet
belőlem gyúlhatnak
ezer bátor tettek és jó szívek
állatok között
egy akolban vagyok veletek
szagomat adom
hogy el ne felejtsetek

Gyermekek éjszakája


Mint anyját vesztett gyermek,
áldanak a két szótagú istenek,
síró földre, csapják csúf szelek.

Közben hulladékhő fetreng,
s hevítik az utca köveket,
a remény illatú kerevetet.

Izomköteléket fon a harag,
korbáccsá száradt vér-harang
kondul néma tornyainkban.

A jóság görcse görbén avitt,
az ármány hazug-szerű, szelíd,
végül éji jelet a torokra terít.

Megpuhult a bánat-nevelő
ráncokká aszalódott sár-redő,
hallgatag halált adózó viselő.

Gyermekek éjszakája elmúlt,
alszik a lét, vagy épp kimúlt,
ős-táblájába valaki belenyúlt.

Lassan elaltat a táj szürke-kékje,
pisladó fény fut fonnyadó égbe,
ez a pusztítás veszett böszmesége.

Szeretet egyetlen sugarat szakít,
parányi halála, lelkeket kanyarít,
s minden mást kútba taszít.




Új sziget



A világ szeme elől szöktem,
töréspont pupilláján találtam
melegre vágyó otthonom, közben
bátorkodtam járni a mezsgyén,
egy számítható kitörés mentén.

Ám a hajnal kiköpött magából,
mint az álomból ébredő lét,
így keltem társas magányból,
kihűlten is megmaradt, mi szép,
de szívem szúrják még a tüskék.

Estére már csalárd hideg ért,
mely didergőn fonta körbe
a mindent borító mega-kitörést,
a szeretet így s azért csalt tőrbe,
mert bíztam vízben, égben, földben.

De vulkánom szigetet épít,
elégett minden csűrt-csalfa szó,
új talajon nekem fészket készít,
mi nehéz időben szerelem asszó,
hamuval takar egy sivár sablont.


2017. December 12.

Árnyak testén


Árnyak testén aláhull egy szín,
horizont takar távolodót, kinn.
Lógó fejjel nem láthatsz messze
kívül tömörül színek serege.

Lángcsóvás ipar követel helyet,
vegetál bérből munkás sereg,
a munka szaga testhez tapad,
nem mossa le szappan, se akarat.

Tenger zúgását utánzó gépek,
napfényt takaró csarnok ércek,
zárt táborként őrzik ott a titkot,
a nyaralás színű papír-csíkok.




Polgár lennél


Polgár lennél, meg nemzeti,
lehetőséged lopva adott,
minden magánt levetni,
közben nagyokét nyalhatod.

Szószéked lehet fotel,
onnan szólít "meszendzser",
pártos tömeget hoz el,
pár segg-arcú menedzser.

Mai világban már nincs
fekete autó, Volga se,
E-levélben jön a snitt,
s felmondások feneke.

Dolgozni értelmesen,
nem szükség, sőt butaság,
a jó polgár ne keressen
értelmet, se logikát.

Pártoskodás oda vitt,
hallgatás kell, némaság,
hiába lenne több itt,
ez kell, győzzön hazugság.




A dolgod


Esőben ázó tüzet szántál,
nyomodban jár december,
füsttel, szaggal egyre jártál
ez ilyen, nevető név-ember.

Talán parancsra jár szánk
horgássz ma és a halat,
akik dolga, ráakasszák,
dolgod nyomorúságos falat.

Akiben bízni kell, etet,
istenként nézhetsz rá,
hazudik, azt is elhiszed,
gyűjtenek, csak adózzá'.