Tettek peremén


Mikor nem számtalan az ölelés,
hiába szól tercina érkezés,
rideg kályha lett a vár, otthonod,
búcsút inthetsz, ez a dolgod.

Mikor aránytalanság sem arányos
lehetsz anya, mindegy fiús, lányos,
csillagok koppanása halványodó,
savanyú tejút, rátartin rontó.

Mikor ablakban egyedül ül a múlt
steril szobában, kiirtva mi ott dúlt,
hol egy a lélek a tettek tenyerén,
hideg szél fúj az utad peremén.

Mikor a déli napsütés sem vakít,
nincs megfelelés, nincs ki sarkít,
elvesztett szerelem... neveletlen,
nem döglött meg, mert az nem ilyen.

Mikor meghaltál a kék ég alatt,
sebtében gyászoltak vadak s halak,
elmaradt a szeretet és tisztelet,
nem kellett, elveszett majd megveszett.

Ablak a világra


Itt nevetünk a bátor bor dalán,
amíg sarok póznákra köthetnek
szúrós szagú húrokat talán,
közben urak, rólunk-ránk köphetnek.

A szenteket ünneppé degradáltan,
biztosnak hisszük a szűkös alkonyt,
hőszigetelt heves gondolatainkban
már irigyeljük Lautreimont-ot s Platón-t.

Ablak a világra sornyi plazma,
mögötte a semmisség lektorál,
ünneplés okát régen elhagyva,
vak-életünk múlandón perforál.

Mi azért jól mulatunk emberek,
falak ütőere spriccel viccet,
ha szorítanak is kő-keretek,
névelővé avanzsáljuk a SIC-et.

Nagyon bátor


Nálunk a társasházak hegyek,
minden nap megmászunk egyet,
aztán másikat is vasárnap,
ha oda szólít egy születésnap.

Erdőinkben bronz szobrok állnak,
tiszták, ha nincs kit botránkoztat,
ha mégis kortárs lenne talán,
festék minta, dísz az oldalán.

Ellenfélnek kiálthatsz felhőt földnek,
ha árnyékol, esővel nem öntözget,
ha sötétbe borul és villámokat szór,
akkor sem ellenség, csak nagyon bátor.

Járai Rudolf képe

Szabad a remény


Hulladékból emelkedik
a méregkeverő szellem
fel, a piedesztálra
és nemes gondolatok
büntetése az adó,
tizednél nagyobb számba.

Funkcionális szakik,
győznek le ész érveket,
doktori cím smafu,
és a butaság kora
köszönt erre az égre,
tehetség marad kamu.

Civillé emelkedett
a művészet lényege,
vergődik a tömény tény,
ketrecből látogató
véres vadakra tekint,
csak így szabad a remény.

Ki a rácsokat töri,
végül ládában végzi,
és kukkolásért fizet,
ez lenne a szabadság,
miért küzdött Petőfi
s álmodott borból vizet.


Romlatlanok


Orgona illatú utcákban jártam,
repedt járdákon ott szökelltem
a virágládás ablakok alatt.
A fű ott zöldellt először nekem.

Sváb ház gangján pihenő padon,
hideg teát szótlanul szopogatva,
valaki nyájasat köpve árokparton,
szidta Kádárt, kárát számon adva.

Napköziből szökve csíptek szelek,
csatorna parti jégtáncot járva,
első pofonok árnyékában, kerek
volt a táj, örökre szívembe zárva.

Ott romlott minden, mit kusba zsebelt,
bár roskadt a kolbász ízű padlás,
közben korsóból vizet ívót nevelt
a rendszer s a kollaboráns főhajtás.

A fűből fúj, a fából friss füst-hajtást,
szemfülesből szemtelen perre hajtót,
doktorokból csinált csóró szolgát,
szolgából lett úr lett mára sajtód.

Neked csak penészes morzsa maradt,
míg más a sikérbe majd  belefullad
ő az unott, kedvtelen, s dologtalan,
de kasszíroz, munkáján jól mulat.


Pénteki pillanat


Megint péntek van,
A hétköznap vidám vasárnapja,
Mai est a hétvégére hajló nap,
mikor újabb hetet hagyunk hátra.

Ez is csak egy pillanat,
ha van idő, vagy tiszta agenda,
egyetlen bejegyzése a virradat,
a lét, pillanat-rácsot tartó lamella.

Az élet egy pillanat,
benne kedves kezdet és zajos vég,
mikor öröm vezérli álmainkat,
az utolsó leheletig, semmi sem elég.



Kettős front


Kettős front zúzza szét a tavaszt,
statikus rezgések vibrálnak,
permeteznek gátlószereket
az agypályán szorgosan botladozó
ötletek visszafogására.

A munkakedv is padlóra ül,
játszadozik óvodai szellemével.
Most az ügynök is ügyetlen,
a máskor oly kegyes ügyfele,
idegesítőn beszól kelletlen.

Míg az eső el nem ered végre,
minden perc és táv kétszeres
és kényszeres erőltető küzdősport,
nem segít se dopping se liter kávé
vajon mikor ér véget ez az akkord.


Öngyulladás


Otthon érzed magad?
A tárgyak súgnak neked édes otthont,
pedig csak a beléjük bújt lelked
hangulata, egyénisége sugárzik,
nem más, csak a meleg emléked.

A lomtalanításkor árva szemétként
hevernek szanaszét, lelketlenül,
pedig ezek azok a tárgyak még,
már nem tartozik hozzájuk lélek,
csak kacatoknak tűnő hidegség.

A kacat-forradalom felizzik néha,
benn rekedt lelkek öngyulladása,
ezért lobban lángra a szemét halom,
azt mondják - kémia ez is -, de nézd;
A fekete füstben, ott van néhány otthon.



Empatikus nem gyógyszerész


Az empatikus nem gyógyszerész,
ahogy a rossz tanulóból lehet
politikus, ahhoz nem kell sok ész.

Empátiát receptre kapni nem lehet,
csak meggyőződéses bosszúból
lehet írni ellene, irtó cifra törvényeket.

Az együttérzés nem párt s nem egyetem,
nem nyugdíjas állás, se beosztás,
nem is él meg a költségtérítéseken.

Az csak két lábon járó józanítás,
mert mentes tőle a pénz és a buta,
mindenféle fura részegítő számítás.



A programozó lelke


A programozó nem pogromtól való,
csak sorokat szaporító
kódokkal manipuláló gyógyító.

Amíg a tegekkel játszik naphosszat
a cseten csattan ostora,
hiába sok ezer sor, ha az üzenet csak egy hiba.

Ha a négyszáznégyet meg is oldja
fut a szekere az ötszáznégyes kódba,
nem látszik a lelke, csak fut a kódja a holdba.

Szriptekkel alszik és nem hál mással
csak ha a májeskuel felállt,
de még így is gyermekére rövid, autista élet vár.


Vasárnapi capriccio


A járda keresztbe a parkon,
szeleteli az andalgók járását
párok összefont ujjai,
mintát ütnek a vasárnapon.

Eltűntek a játszótéri vaskeresztek,
gömbök és zöld szörnyek,
a libikókák is már autógyári
ó-technikai melléktermékek.

A házak lassan gömbölyödnek,
a szigetelések puffasztják,
ablakszemek is mélyen ülnek,
vézna redői alig csörömpölnek.

Csak az ég, ami látszólag régi,
kékes bájat ont a mindenségből,
kitudja mikor indult és mi végből,
s áldásunk, vagy áldozatunk kéri.