Végképp nem


Kosárfonó ujjaink virágként
szárba szökkennek érintésre,
ahogy összefűzzük kezeinket,
érintés varázsa igéz mesét
és szójárásainkat térképezzük
a természet hangjával kottázva.

Urbanisztikus lélekjáróként
ösztönösen vizslatjuk a mintát,
a valóságot varázslatosnak
hisszük, amint az egyezőség
túl valószerűtlenül véletlen,
szigorú és szűnni nem akaró.

Bizsergő sejtjeinken nyílik
a másnap valós világa, örökre
letölthető formája pattog
az idegszálainkon, maradunk
ettől kissé különcök és bátrak
a tegnap emlékéhez kötődve.

Ráncainkat az öröm szerkeszti
mint egyedi képszerkesztő program,
nevetéstől feloszló ingeren
nem engedi részegedni múló
bánaton alapuló kapcsolat
láncszemét, de gyengülni végképp nem.