Vele szöknék


Emelet, sorházi szelet,
csatornavas, számtalan
számolatlan szelek
keserűsége a számban.

Bezárva megfelelések
hűséggel tűrt napjaiba,
alattam lomos, leomlott
lépcsők, már láttamokba.

Sütőtököt csípett a dér
számban égett érzete,
hol elfolyó, hol kemény
mint szerető végzete.

Saját ágyamban fekve
vagyok magam vendége,
saját énemnek betege,
ápoltja és végtelensége.

Nyitott ablakok hidege,
áporodó város vére,
az éjszagú élet idege,
kilökött társaság miértje.

Magamnak vagyok vége,
lázadó korok kéke,
testemnek testvére,
önkéztől káros képe.

Mindenség tere vagyok
Hibás gondolat heve,
hessegetve a gonoszt,
piszok a tisztaság tere.

Elindul egy szökőkút,
Vele szöknék az égbe,
De visszalök az is, a rút
Viharral vissza térve.