Vesszőfutásom

Itt ülök sitt kupac tetején
ez az mi jár kicsiny bűneimért.
Hiába minden óvott percem
átok ülhet, átkos évezredemen,
belülről romló romlatlan rondó.
Csak kínlódásom türelmetlen?
A sejtek rendezetlen kottája
hova szóljon jegyem próbája,
nem tudom hol s miként,
miértektől zúgó vég kérdés,
mintha bármelyik percben
végéhez érne e színdarab
végtelennek tűnő eleje.
Még meddig kell húzni,
nyúzott sorstól nem búcsúzni,
már érezhetően lehetetlen.

A bukó ablakok félelmét
fájdalmas nyikorgásban
szüli a gravitáció ős-ereje,
hogy aztán egy aprócska
csavar szakadása törje ketté.
Láthatatlan akar lenni a Nap
Fénye másokat vakítani akarva
célját gonoszság tölti be
teli világának hogyanja,
rontása házi pokolgép árnya,
mi egyszer a poklát okádva
fizikai feledése legyen a világra.

A csillagok csak messziről
hitetik el hogy jóságosak,
minden ármánya a világnak
Már ki volt eddig próbálva.