Radnó György - Vakító árnyak

A hegyek majd

Nyomorba mártózik a világ,
ahogyan hegyet borítanak fák.
Sziklát mocskol be rothadt avar,
a forrás szikkadt íze már fanyar.

Ahogy eget fertőz felhők hege,
úgy szürkül gyermekeink szeme.
Szedál a buta krákogó sötét,
árnyas gondolat gúzst köt köréd.

Így múlik végül mostan múltja,
tudás tőzege fordul dög-kútba.
De feltör még az ész, mint gejzír,
leforrázva a mocskot, szégyenpírt.

A hegyek majd magasabbra törnek,
ha szó súlya üres sorba törhet.
Lesz még kard helyén böfögő vér,
s éh-halál fut, lohol, vissza sem tér.

Három színű

Három színű a zászló,
Az első a vér, mi csöppen,
ha nem csorog,
akkor szívétől szakad,
sebek sora, sors ostoba,
vér, miből kinő jogod.

A második a szűz hangja,
nem kiabál, nem kalandod,
elveszik hát, vagy odaadja,
szemfényt vesztő harangod,
van, ki megjárva is maradva.

A harmadik kel rügyekké,
ölelő tavasz, őszi enyészet,
fonnyadt titkos tűlevél,
amely holtan szúrhat belétek.

2017.12.29.

Hang vagyok

Hang vagyok mindig,
akkor is, ha hallgatok,
ha nyílik is a szám,
és akkor is, ha hallgatok,
ha beszélsz is hozzám
akkor is, a hang vagyok,
vádaskodás semmiért,
akkor is, a hang vagyok,
némán szeretetre várva
akkor is, ha hallgatok,
amikor kiabálok,
akkor is, a hang vagyok,
nem miattam, más miatt,
olyan, mint mikor hallgatok.

Az idő nyelvén(Dal)

ékesített a ,
egykor az esti fán csillag fütyölt,
vagy hajnal éppen csak parázslott,
ekétől mozdult életre e föld.

Kihalt már a , a nemzedék,
bárhogyan is húzta-vonta volna,
hol elég volt a kétkezi kenyér,
ott birtokos most a .

Tetőn fény kacsint be, lyukba fullad,
szitával szűrt hitek jöttön-jőve,
ajtó mellett s hervadó
növénnyel a falak körbe nőve.

Már a múlté az, mi volt való,
puszta-szerte,
formálja ős-erő, víz, erózió,
mementó parlaggal körülöltve.

Taposva egy új kor alvó küszöbét,
adunk esélyt örök esti fénynek,
s míg eltűnik minden elő-szülött,
munka földönfutóvá tehet téged.

Hiába népesedik a föld újra és
lépsz hegyre, repülsz égre-másra,
nem kezdhetsz mást a hamvával,
szavakkal szórod a pusztaságra.

Hagyomány él, ifjan öregedő,
szunnyadó parázs őrzi e várat,
közben a fellobbanó tűztől rettegő
ifjak, hagyományból sírdogálnak.

Talán szökken a tisztelet megint,
kereszteden neveddel hirdetvén,
hirdet addig, míg emléked tűnik,
aztán minden alél az idő nyelvén.

Dal:

Romházzal ékesített a puszta, egykor az esti fán csillag fütyölt, vagy hajnal éppen csak parázslott, ekétől mozdult életre e föld.

Kihalt már a tanya, a nemzedék, bárhogyan is húzta-vonta volna, hol elég volt a kétkezi kenyér, ott birtokos most a vadrózsa.

Vályog-szobrok a pusztán, hol az idő elszállt,

Formálja ős-erő, víz, erózió, mi volt, s mi lett,

Mementó parlaggal körülöltve, néma sírbolt,

Hagyomány él, ifjan öregedő, míg eltűnik az emlék.

Tetőn fény kacsint be, lyukba fullad, szitával szűrt hitek jöttön-jőve, házi-áldás ajtó mellett s hervadó növénnyel a falak körbe nőve.

Már a múlté az, mi volt való, vályog-szobrok puszta-szerte, formálja ős-erő, víz, erózió, mementó parlaggal körülöltve.

Vályog-szobrok a pusztán, hol az idő elszállt,

Formálja ős-erő, víz, erózió, mi volt, s mi lett,

Mementó parlaggal körülöltve, néma sírbolt,

Hagyomány él, ifjan öregedő, míg eltűnik az emlék.

Taposva egy új kor alvó küszöbét, adunk esélyt örök esti fénynek, s míg eltűnik minden elő-szülött, a munka földönfutóvá tehet téged.

Hiába népesedik a föld újra és lépsz hegyre, lépsz jégre-másra, nem kezdhetsz mást a hamvával, szavakkal szórod a pusztaságra.

Hagyomány él, ifjan öregedő, szunnyadó parázs őrzi e várat, közben a fellobbanó tűztől rettegő ifjak, hagyományból sírdogálnak.

Talán szökken a tisztelet megint, kereszteden neveddel hirdetvén, hirdet addig, míg emléked tűnik, aztán minden alél az idő nyelvén.

Vályog-szobrok a pusztán, hol az idő elszállt,

Formálja ős-erő, víz, erózió, mi volt, s mi lett,

Mementó parlaggal körülöltve, néma sírbolt, Hagyomány él, ifjan öregedő, míg eltűnik az emlék.

Szó elszáll

Hova száll a szó a szánkból,
merre megy és ki hallja meg,
éterből visszatér-e s mikor?
angyalszárnyon száll-e szíved,
ritmusán érződik-e nyomor.

Akinek szól és akinek nem,
boldogságos, ünnepi, röppenő,
szép szónak párja nincsen,
de ha az durva és leteremtő,
dölyfösek sem érthetik meg.

Hangokat szavakká gyúrnak,
világunkban milyen érzést hoz,
ha némán gyertyák gyúlnak,
szó elszáll, 'csendelő múltunkhoz,
hol csevegő szelek, fákat fújnak.

De ágyúként dőrgedező szavak,
szítanak vérlázító háborút,
csellengő csilingelő ajkakat,
nyomhat el az összes fejlábú
s féreg nyelven szóló nagyurak.

Harangszó helyett a harag divat,
pimasz pondrók követelnek csendet,
fejjel döngethetünk tégla falat,
akkor és most senkit se szerethet,
ki azt hiteti, övé a nagy-falat.

Papír-kor

Leültem a lét piciny peremén,
parkkal satírozott tömbök tövén,
hátam támasza jövő jelene,
lábam lógva opálos időbe.
Árnyékában, amit építettem,
rögzítve pár piciny versben.
A valóság cukros-citrus lét,
bennem hordozza üzenetét,
épített rendszerekben lettem
terv, volt sok minden helyette,
édes-savanyú lelkek leve.

Papír-korból jöttem, a maszatos
gyűrött múltak kosarából
kitörten, a technika hálóból
merítve, kollaborált tudósként
készült életünk, az okos fény.
Tőletek szublimáltam magam,
hogy lássatok a szivárványban,
degradálhat egy új nemzedék
eképpen, a képre képtelenség.
Korunk letagadhatatlansága
vigyáz, vagy a digitális mása.

Belső bánat

Fej-nehéz lettem mint egy torony,
az értelmetlent nem érhetem utol ,
fekete kezem, és fehér az iszony,
mozdonyom egy koron át csahol.

Csontjaim felhőkarcolója áll,
belső bánatom takarja szövet,
régi fazon, közeleg a fekete bál,
mégse potyogtatom a gyöngyöket.

Érintős élet(Dal)

Születésünk csengőhangja sírás,
sűrű sárfogadó ciszternák,
túlélésünk záloga a hízás,
és a szembe ötlő dilemmák.

Érintésre feléledő lélekhang,
kék létben lapozható test,
egy három dimenziós kaland,
ha süt a Nap, vagy sötét az est.

Éjszakákon át tarthat az utazás,
villámok tüskéi közt suhanunk,
hallható dörgés, meg szív dobbanás,
majd csendben a halálba zuhanunk.

Dal:

Születésünk csengőhangja, sírás,
Sűrű sárfogadó, itt a harc,
Testünknek túlélése a hízás,
Dilemmák bűvöletében, nem vagyunk már árvák!

Érintésre feléled a lélekhang,
Kék létben lapozunk, megyünk tovább,
Három dimenziós kaland,
Süt a Nap, vagy sötét az est,
A szívünk egy nagy robbanás!

Éjszakákon át tart az utazás,
Villámok tüskéi közt suhanunk,
Dörgés hallatszik, meg a nagy szívás,
Csendben, a halálba zuhanunk!

Érintésre feléled a lélekhang,
Kék létben lapozunk, megyünk tovább,
Három dimenziós kaland,
Süt a Nap, vagy sötét az est,
A szívünk egy nagy robbanás!

Tükrökben látom, ki vagyok én,
Sorsom fonala szakadék mélyén,
Szenvedély tüzével égek,
Minden lépés újraéled, nem félek!

Érintésre feléled a lélekhang,
Kék létben lapozunk, megyünk tovább,
Három dimenziós kaland,
Süt a Nap, vagy sötét az est,
A szívünk egy nagy robbanás!

Béke hívás(Dal)

Sötét az ég, vihar van odakint,

De a szívemben másfajta fény dereng.

Nem harcolnék senkivel, ki békét hoz,

De emelem szavam, ha a rossz átkoz.

Én nem akarok ártani, csak a korlátnak,

Annak, ami fogva tart és a haragnak.

A háborúnak mondok nemet, a gonoszságnak,

Fényt hoznék oda, hol a sötétség támad.

Látom az embereket, akik félnek,

És azokat, akik másoktól azt kérik, hogy éljenek.

Nem az életüket vették el, csak a hitüket,

És én a félelemnek eldobom a tükrüket.

Mert van, aki csak bánt, beszédével, tettével,

A szívét lezárja, mérgezi mindenével.

Őt meg akarom állítani, nem bántani őt,

Csak a falat lerombolni, mit maga köré szőtt.

Én nem akarok ártani, csak a korlátnak,

Annak, ami fogva tart és a haragnak.

A háborúnak mondok nemet, a gonoszságnak,

Fényt hoznék oda, hol a sötétség támad.

A szűklátókörűség szürke fátyla,

Elhomályosítja, elrontja a mázát.

Aki csak ítél, aki csak elzár,

Aki csak rombol, annak a hangja már

Nem lehet többé uralkodó tényező,

Legyen a szívünk nyitott, és ne zárkózó.

Nincs szükségünk gyűlöletre, ami szétválaszt,

Csak a békére, ami végre táplál.

Minden lépés, ami békéért szól,

Lebont egy téglát a gonoszság falánál.

Ez az én csatám, nem fegyverrel vívom,

A szívem erejét a szeretetbe hívom.

Én nem akarok ártani, csak a korlátnak,

Annak, ami fogva tart és a haragnak.

A háborúnak mondok nemet, a gonoszságnak,

Fényt hoznék oda, hol a sötétség támad.

Ne legyen többé harag, ne legyen többé háború,

Csak a megértés, a békés, tiszta szó.

A gonoszság menjen, a korlát essen le,

Ezt éneklem, remélem, eljön a szép holnap.

Eljön a szép holnap...

Jelened vagyok

A Nappal s veled ébredek fel,
minden rossz kizárva odakint,
ölelésed hasonul forrás vízzel,
és mosolyod adja a vitamint.

Jelened vagyok, ezt szeretem,
a múlt hibái hoztak hozzád,
örökké tart majd e szerelem,
az élet adja meg a hosszát.

Arcod csókkal szórom tele én,
együtt kiált a néma érzés,
lelkünk éber az álmok éjjelén,
minden más csak szófecsérlés.

2017. december

Nyertes

Nyakamba vettem egész életem,
más sem vagyok,
csak egy zsáknyi tömör félelem.

Zárt ajtó a becsületem bére,
kulcs s kulcstartó,
maréknyi fillér az értéke.

Azzal megyek, mivel jöttem,
földönfutó nyertes,
fődíjra érdemes csöndem.

Nem ér semmit, talán azt hiszed,
örök érték nekem;
ha értem dobban, kicsinyke szíved.

Ne csodálkozz

Csupaszon születtünk az ég alá,
ez alól nincsen kivétel,
van, kinek a ránca is hazugság,
mégsem festünk a vérével.

Köldökzsinórod bármily erős,
darabig a részed,
édesanyádhoz, ha már nem köt,
sorsa lesz enyészet.

Szavakkal bánthatsz, különb vagy?
Gusztustalan prioritás!
ne csodálkozz, ha vagyonodban,
utód lesz a frivolitás.

Van e még

Ott a lent'-ben magasan trónod,
kényelem valamikből ácsolva,
javakba fulladó mondanivalód
szárnyalhat, szavakkal mázolva.

Van e még a lentinél is alább,
kin nem uralkodhat hazug lég,
trágár monológod egyre lazább,
mint látszat-fényű alkony-ég.

Rendetlenkedő ragokkal alszol el,
álmod tudathasadással méred,
tövis tiarád hordva fölénnyel,
sorsod foglya elcseppenő véred.

Tiltott korban

Nyomot hagy titkos képlet,
sejtek szapora ránccá öregedtek,
rajtam lóg avétos élményed,
mást nem látsz, nem is remélhettek.

Vezekelnem is kellene,
bár tudnám mi a bűn születésem okán,
fél évszázadom, benne
szülőanyám, kivel voltam szülőszobán.

Tiltott korban nőttem fel,
ahogy mai az egyetlen evidencia,
ki mostanában született,
neki talán ez lesz majd a tiltott kora.

Tiltott korban születtem,
akkor tiltott más sem volt, csak a mai kor.
bár ezért kell fizetnem,
nem tagadható, most már kopott bocskor.

Állatok között

Ha más nem
én számon tartom magamat
fegyverek helyett
kezemben tartom jóságomat
sorsom bár bizarr
nem olthatom el ezt a tüzet
belőlem gyúlhatnak
ezer bátor tettek és jó szívek
állatok között
egy akolban vagyok veletek
szagomat adom
hogy el ne felejtsetek

Gyermekek éjszakája

Mint anyját vesztett gyermek,
áldanak a két szótagú istenek,
síró földre, csapják csúf szelek.

Közben hulladékhő fetreng,
s hevítik az utca köveket,
a remény illatú kerevetet.

Izomköteléket fon a harag,
korbáccsá száradt vér-harang
kondul néma tornyainkban.

A jóság görcse görbén avitt,
az ármány hazug-szerű, szelíd,
végül éji jelet a torokra terít.

Megpuhult a bánat-nevelő
ráncokká aszalódott sár-redő,
hallgatag halált adózó viselő.

Gyermekek éjszakája elmúlt,
alszik a lét, vagy épp kimúlt,
ős-táblájába valaki belenyúlt.

Lassan elaltat a táj szürke-kékje,
pisladó fény fut fonnyadó égbe,
ez a pusztítás veszett böszmesége.

Szeretet egyetlen sugarat szakít,
parányi halála, lelkeket kanyarít,
s minden mást kútba taszít.

Új sziget

A világ szeme elől szöktem,
töréspont pupilláján találtam
melegre vágyó otthonom, közben
bátorkodtam járni a mezsgyén,
egy számítható kitörés mentén.

Ám a hajnal kiköpött magából,
mint az álomból ébredő lét,
így keltem társas magányból,
kihűlten is megmaradt, mi szép,
de szívem szúrják még a tüskék.

Estére már csalárd hideg ért,
mely didergőn fonta körbe
a mindent borító mega-kitörést,
a szeretet így s azért csalt tőrbe,
mert bíztam vízben, égben, földben.

De vulkánom szigetet épít,
elégett minden csűrt-csalfa szó,
új talajon nekem fészket készít,
mi nehéz időben szerelem asszó,
hamuval takar egy sivár sablont.

2017. December 12.

Árnyak testén

Árnyak testén aláhull egy szín,
horizont takar távolodót, kinn.
Lógó fejjel nem láthatsz messze
kívül tömörül színek serege.

Lángcsóvás ipar követel helyet,
vegetál bérből munkás sereg,
a munka szaga testhez tapad,
nem mossa le szappan, se akarat.

Tenger zúgását utánzó gépek,
napfényt takaró csarnok ércek,
zárt táborként őrzik ott a titkot,
a nyaralás színű papír-csíkok.

Polgár lennél

Polgár lennél, meg nemzeti,
lehetőséged lopva adott,
minden magánt levetni,
közben nagyokét nyalhatod.

Szószéked lehet fotel,
onnan szólít "meszendzser",
pártos tömeget hoz el,
pár segg-arcú menedzser.

Mai világban már nincs
fekete autó, Volga se,
E-levélben jön a snitt,
s felmondások feneke.

Dolgozni értelmesen,
nem szükség, sőt butaság,
a jó polgár ne keressen
értelmet, se logikát.

Pártoskodás oda vitt,
hallgatás kell, némaság,
hiába lenne több itt,
ez kell, győzzön hazugság.

A dolgod

Esőben ázó tüzet szántál,
nyomodban jár december,
füsttel, szaggal egyre jártál
ez ilyen, nevető név-ember.

Talán parancsra jár szánk
horgássz ma és a halat,
akik dolga, ráakasszák,
dolgod nyomorúságos falat.

Akiben bízni kell, etet,
istenként nézhetsz rá,
hazudik, azt is elhiszed,
gyűjtenek, csak adózzá'.